Erdőkerülő

Bejárt útvonal: Ómassa -> Szentlélek -> Herman Ottó turistaház -> Köpűs-nyereg -> Örvény-kő -> Csikorgó -> Nyár-lyuk-hegy -> Nyár-lyuk -> Bánkút -> Bálvány -> Faktor-rét -> Huta-rét -> Nagy-mező -> Kis-mező -> Kecskeláb-rét -> Jávorkút -> Sebesvízi-tó -> Ómassa




Hogy miért Kiútahírem a túra neve? A térképvázlat hátoldalán megtalálható a magyarázat: 6 jelvényszerző túramozgalom érintendő pontjai közül válogatták ki a túra pontjait, mégpedig a következőkből:

A Bükk és a Zemplén KIlátótornyai

Északi tájaink túraÚt csomópontjai

Észak-keleti hegyeink TAvai

HÍRes bükki rétek

Észak-keleti hegyeink Emlékhelyei

Madárjárta sziklaformák 13.

Bolondok napja hidegen kezdődött, Felsőtárkány után mínusz két fok volt a minimum hőmérséklet. A hétközben tomboló szél szerencsére egy kissé alábbhagyott vasárnapra. Kicsit megcsúsztam a rajttal, háromnegyed órával később rajtoltam, mint terveztem. Ómassán a rajtban szó sem volt tolongásról, nyilván az eldugott starthely sem segítette elő a tömegek részvételét, de ezt én kifejezetten előnynek könyveltem el. A fénymásolt térképen megkapott pontok megzavartak, mivel be voltak számozva, hirtelen azt gondoltam, hogy a 25 kilométeres távon az első 15 pontot kell érinteni a megadott számsorrendben, ami egy vidám, 50 kilométeres csillagtúrának tűnt ránézésre, aztán persze a szervező hölgy pontosította, hogy tetszőleges sorrendben és útvonalon lehet gyűjtögetni a pontokat.

Hamar kiválasztottam, melyik lesz az én 15 pontom; a Turista Pantheont, a Dédes-várat, Kisvárat és a sikló végállomást már a rajtnál kizártam a távolságuk miatt, így maradt 16 pontom, amiből az Erdészeti emlékmű volt a legtávolabbi, ezért az ment a talonba.

A Jubileum-forrás

A Szentlélekre vezető út a Farkas-nyak-völgy oldalában

Ómassához közel négy pont is kínálta magát, így aztán észak felé indultam el a Farkas-nyak-völgyben a kék sáv - kék kereszt jelzésen. A sapka és a kesztyű nagyon kellett, amíg a völgy elején jártam, ahová nem sütött be a nap, még a kabáton is gondolkoztam, de aztán kiértem az árnyékból és emelkedni is kezdett az út, ezért maradt csak a pulóver. Az első fényképet a Jubileum-forrásnál sütöttem el, majd feljebb a völgybe letekintve is derekasan próbálkoztam, de itt egyik kép sem sikerült valami fényesen.

Szentlélek, a pálos kolostor falai

Hamar kiértem a szentléleki pálos kolostorromhoz, a hegytető mérete és a megmaradt falak arra utalnak, hogy meglepően kicsi lehetett fénykorában is, sajnos mostanra már nem sok maradt belőle, de a romok is sejtetik, hogy szép épület lehetett valaha.

Ezen a pár kilométeren gyorsan következtek egymás után a pontok: rátértem a piros sávra északkeleti irányba, elhaladtam a Herman Ottó turistaház mellett, majd egy rövid aszfaltút után már ott is voltam a Köpűs-nyereg magas bükkfái között, aztán a piros háromszög jelzésen az Örvény-kő sziklás, rövid emelkedőjének megmászása után kiértem a Jókai-emlékhelyre. Innen tiszta kilátás nyílt északnyugat felé, a szél mérsékelte csak a komfortérzetet. Itt találkoztam három sporttárssal, akik valószínűleg szintén a túrán vettek részt, de egyikük még maradt a kilátónál, ketten pedig Szentléleknél vettek más irányt, mint én.

Kilátás a Jókai-emlékhelyről

Négy pont kipipálva.

Visszatérve Szentlélekre három lehetőség közül választhattam:

- leereszkedem a kék sávot követve a Farkas-nyak-völgybe, egészen a sárga kereszt jelzésig, és azt követve jutok el Bánkútra;

- szintén visszamegyek a Farkas-nyak-völgybe, de még a sárga kereszt előtt, a Jubileum-forrástól induló talajúton kijutok a Nyár-lyuk-hegy előtt a műútra és a piros sávon vagy kereszten folytatom az utam (bár itt igazából a leereszkedés után azonnal vissza kellett volna kapaszkodni a kiinduló magasságra, ezért ezt az opciót szinte azonnal elvetettem);

- és amelyik változat mellett döntöttem: Szentlélekről a nyugati irányba induló piros sáv jelzésen megyek egészen Bánkútig.

Bükkfák a Köpűs-nyeregben

Megint egy rövid emelkedő következett, majd egy kevés aszfalt, de ahol a turistajelzés leágazott a műútról, ott természetesen az erdőben haladtam tovább, semmi kedvem sem volt négy kilométert kaptatni az aszfalton, ami itt nagyjából a piros sávval párhuzamosan halad nyugati irányba.

A Csikorgó sziklás-köves gerincén vezető ösvényt nem nevezhetjük kijártnak, a rengeteg hóvirágból még az ösvényre is jutott, bár azt nem tudtam eldönteni, vajon a fagy viselte-e meg őket, vagy már el is virágoztak, talán inkább az előbbi. A gerincről, a fák közül megint szép kilátás nyílt az északi irányban található kisebb csúcsokra, völgyekre. Balra, délnyugati irányból pedig már elősejlett az ágak közül a bánkúti radar gombája is.

Ösvény a Csikorgón

A Csikorgó-rétet balról hagytam el, majd elértem ahhoz az elágazáshoz, ahol a piros kereszt is elfordult észak felé, a Nyár-lyuk-hegy lábához. Itt eredeti szándékom az volt (a térkép alapján), hogy a piros sávot követve fölkaptatok a hegyre, de a piros sáv balra indulva keresztezte a műutat, amerre csak a piros körnek kellett volna vezetnie Veterántanya felé, velem szemben azonban indult a hegyre egy régi csapás, így aztán az irány alapján azt választottam és ezen jutottam föl a hegy oldalába, ahol aztán megjelent ismét a piros sáv is a csúcs mögött (attól délre, ahogy a térkép is jelöli).

Sűrű fenyőerdő a Czékus-úton

Megérkeztem a túra első fenyvesébe, ami aztán változó szélességben (50-100 méter) végighúzódik a gerincen egészen a Nyár-lyukig, azon túl pedig lombhullató erdő nő a lejtőkön. Itt teljesen egyedül róttam az ösvényeket, semmilyen jel nem emlékeztetett arra, hogy éppen egy teljesítménytúrán veszek részt: a bükkösökben csak a lépéseimtől az avar zörgése és néhány madár csicsergése adott hangot, a fenyvesekben pedig csak néha hallottam elvétve néhány károgást.

Érdekes, hogy milyen sok vadetetőt láttam ezen a gerincszakaszon, a Czékus-út mellett pedig sok kidőlt vagy kivágott fenyőfát, az előbbi azért nem valószínű, mert mind fiatal fának tűnt. Itt már láttam, milyen ravasz módon választottam ki az utam: két-három kisebb emelkedőtől eltekintve gyakorlatilag szintben jutottam ki Bánkútra.

A síháznál elkészítettem a kötelező képet a Czékus Miklós - Repei Zoltán emléktábláról, majd fölkapaszkodtam a nyeregbe, ahonnan a zöld kereszt jelzésen jobbra fordulva egy sziklás emelkedőt leküzdve érkeztem meg a Bálványra. Közvetlenül a kilátó előtt egy hatalmas fenyőfa feküdt keresztbedőlve az ösvényen. A kilátónál senki, és a bánkúti nyeregben is csak két-három embert lehetett látni. Felkapaszkodtam a toronyba, körbefényképeztem a panorámát, amennyire lehetett, előkotortam egy főtt sonkás szendvicset a húsvét tiszteletére és indultam is tovább.

Hét pont kipipálva.

Látkép a Bálványtól északnyugatra

A Bánkúttól a Huta rétig terjedő szakasz ismerős volt még tavalyról, bár itt eredetileg a sárga sáv jelzésen akartam lejutni a következő pontokra, de a jelzés a panzió és a gyakorló sípályák között eltűnt (itt mintha egy kis erdőirtás is közrejátszott volna), így aztán leereszkedtem a dózerútig, amin tavaly, az Egri Bükk 50 túrán (képek itt) Bánkútra és a Bálványra kapaszkodtam föl.

Innen a kék keresztet kezdtem követni, mégpedig azért, mert a következő pontnál, a Faktor-réten (ki adhatta ezt a nevet?) ez összefutott a sárga sávval. A Huta-rét felé vezető úton megtaláltam a tavalyról ismerős lekopott, alig látható sárga sáv jelzést is egy útmenti sziklán. Nem változott semmit.

Dózerút Hármaskút felé

Itt, a Huta-rétre vezető szakaszon már nagyobb volt a forgalom: túrázók, kirándulók és kerékpárosok is jöttek-mentek, bár az volt a legérdekesebb, hogy a túrázók mind velem szembe jöttek (bár ha azt nézzük, hogy nyolc óra után rajtolva én voltam a második induló a 25 kilométeres távon, nem is annyira meglepő, néhányan még indultak utánam, de az közel sem biztos, hogy ugyanarra, mint én). A hidegnek itt látható nyoma is volt: a dózerúton itt-ott még jéggé taposott hóval lehetett találkozni, a fenyők alatt, a naptól védett helyeken pedig még lehetett látni havat is.

A Huta-rét

Kilenc pont kipipálva.

A Huta-réttől az útvonal nem kínált túl sok választási lehetőséget: vissza Bánkútra a dózerúton, onnan pedig a délkelet felé vezető zöld kereszt jelzésen irány Nagymező. Ezen a szakaszon kaptam az első adag hódarát az égből, amit az időjárásjelentés reggel már lehetségesnek ítélt. Szerencsére nem tartott túl sokáig, ezért ekkor sem kellett elővenni a hátizsákból a kabátot. Érdekesség, hogy a fényképeken viszonylag jól látszanak az időjárás változásai, ahogy az égbolt sötétedett-világosodott, a felhőket hozta és elfújta a szél.

A Nagy-mező fokozottan védett terület, ezért meglepve láttam, hogy az egész völgy hamutól feketéllik. Nem tudom, hogy ez beletartozik-e az erdészeti karbantartásába, nem tartom valószínűnek.

A felperzselt Nagy-mező

A Nagy-mezőről visszatértem a keleti irányba vezető zöld sáv jelzésre, itt is nagyon sok hóvirágot lehetett látni az avarban. Az út festői környezetben, kisebb fenyvesek, erdőirtások és töbrökök között kanyargott, a Nagy-mezei hasadékbarlangot nem kerestem meg, mert már nem voltam benne biztos, hogy a hét órás szintidőbe belefér-e. Ahhoz képest, mekkora út állt még előttem, nem igazán álltam jól az idővel.

A Nagy-mezőről Kis-mezőre vezető út

Kusza fenyőerdő a Kis-mezőtől északra

Sűrű fenyvesben, alig kijárt ösvényeken vágtam át Kismezőig, majd onnan vissza a zöld jelzésre, ami itt a dózerúton haladt. A Kecskeláb-rétnél megint egy kisebb erdőirtásnál lyukadtam ki, fenyőket vágtak ki a Hosszú-bérc nyugati végén, majd egy kissé meg is kavarodtam az iránnyal és a dózerúton indultam tovább a kék jelzést követve kelet felé, amikor úgy ötven méter után lenéztem a rétre és megláttam egy nagyjából az én utammal párhuzamosan haladó ösvényen a sárga kereszt jelzést. Ebből vettem észre, hogy észak helyett keletre indultam.

A Kecskeláb-rét északi vége

Tizenkét pont kipipálva.

Visszamentem a kék sáv - zöld sáv jelzésig, a Nagy-Kőris oldalában vezető rövid emelkedőt megint egy kis hódara fűszerezte, de ez csak arra sarkallt, hogy minél gyorsabban kijussak Jávorkútra. Ez a szakasz rövid volt, alig másfél kilométer. Megnéztem az ősfenyvest, ami a tábla információi alapján nem is ős, a nem valami impozáns Jávor-kút helyett lefényképeztem a kis tavat (mivel ez volt a pont) és a piros sáv jelzést követve indultam tovább a Kühne Andor út és emlékhely felé.

A jávorkúti  lucfenyők közelről...

...és távolabbról.

Itt a fenyvesben vezető út kellemes volt: a sűrűn álló fák megfogták a szelet, de az ösvényre besütő nap kellemesen melegített. A földön apró, fehér jégdarabok mutatták, hogy nem sokkal előttem még itt is szitálhatott a hódara. Az emlékművet, ami a 16. számú pont lett volna, a térkép alapján az úttól nem messze gondoltam, de amikor elértem a Bolhási-zsombolyig és még mindig nem akadtam rá, visszafordultam néhány száz méterig, de hiába.

A célban tudtam meg, hogy a piros sávról omega jelzés (amit láttam is útközben) vezet balra az emlékműig, ami körülbelül száz méterre esik az ösvénytől. Rövid keresgélés után úgy döntöttem, hogy ezt a pontot kihagyom. Ha beiktattam volna egy kitérőt az Erdészeti emlékmű felé, az még a Nagy-hárs és a Vargai-Kurta-bérc között húzódó völgyön átvezető erdészeti utakon keresztül is azzal a kockázattal járt volna, hogy kicsúszom a szintidőből,  így továbbmentem az utolsó tervezett pontom, a Sebes-vízi-tó felé.

A Sebes-vízi-tó

Ez sem volt messze, a piros négyszögön hamar kijutottam a panzió mögé, majd az enyhén szennyvíz-szagú tóhoz. Nyilván nem segít sokat ebben, hogy messze van a vízszint a kiömlő magasságától, meg egyben jelzi is, hogy mennyi csapadék hullott eddig idén.

Tizennégy pont kipipálva.

Az innen pár száz méterre húzódó műútra kijutva megint három lehetőségem kínálkozott visszajutni Ómassára:

- a zöld sávon nyugat felé át a Bolháson, majd az észak felé vezető Bükki kék sávon le a célig;

- a sárga sávon az Alabástrom-hegyet keletről, majd északról kerülve le a célig;

- végül ami mellett döntöttem: a zöld sávon az Alabástrom-hegytől keletre húzódó völgyben, a Sebes-víz-patak mentén le a Garadna völgyébe, majd onnan műúton körülbelül másfél kilométer a cél.

Kör alakú rom az Alsó-sebes-víz völgyének déli részén,
szerintem valaha szénégető boksa lehetett

Az ösvény mérsékelt lejtéssel kezdődött, aztán átment annyira meredekbe, hogy futni sem lehetett rajta. Ha a Csikorgó gerincén nem volt valami kijárt a turistaút, hát itt aztán végképpen nem. Az ellenkező irányba meglehetősen izzasztó menet lehet feljutni, lefelé arra kellett a leginkább figyelnem, hogy a vastag avarban ne csússzak el és ne törjem ki a bokám a levelek alatt megbúvó köveken.

A Huba-forrás

A Huba-forrásnál és környékén megejtettem a szokásos vizes képeimet, és jól tettem, hogy nem vártam vele, mert a műúttól két-háromszáz méterre a víz először eltűnt a mederben és a völgyben harminc-negyven centiméter vastagon összegyűlt avar alatt, majd nem sokkal később valahol elszivárgott egy víznyelőben: mikor véletlenül belecsúsztam a mederbe, majdnem térdig süllyedtem a levelek közé, de víz egy csöpp sem volt már az alján.

A Sebes-víz-patak, ahol még folyik benne víz

Az utolsó húsz perc eseménytelenül telt, miután kivergődtem a műútra, besétáltam az aszfalton a célba, a Kohász-út kék keresztjét követve. Annak ellenére, hogy csak 14 pontot érintettem, a szervező elfogadta teljesítettnek a túrámat.

8 óra 10 perckor rajtoltam a lapom alapján (valójában pár perccel később, de az én hibám, nem számoltam az elején a pontok sorrendjének kiválasztásával) és 14 óra 27 perckor értem be. Figyelembe véve a mérsékelt szintemelkedést, a kevés megállót (gyakorlatilag csak fényképezni és tájékozódni álltam meg), nem valami fényes teljesítmény és a két hét múlva esedékes Mátrabérc előtt nem igazán megnyugtató.

Menetidő: 6 óra 27 perc

Távolság: 29 kilométer
(Az általam lejárt útvonal hossza térképen mérve, nyilván a statisztikában a TTT honlapon szereplő 25 kilométer és 800 méter szintemelkedést veszem majd számításba.)
Érdekes lenne látni a szervezők által ajánlott vagy legcélszerűbbnek tartott útvonalat is.

Sebesség: 4,64 km/óra

Szintemelkedés: 800 méter
CsCs pont: 32

Összesítésben:
Szintemelkedés: 1950 méter
CsCs pont: 70,3 pont

Nem egy tömegtúráról beszélhetünk, annyi biztos. A pontokon itt nincs senki, ez következik az érintés fényképes igazolásából is, így az ellátás is minimáltúra jellegű, a célban viszont a szokásos zsíroskenyér és innivaló is várja az indulókat. A túra jó néhányat érint a Bükk látogatásra érdemes pontjai közül, a túrázó szabadsága az útvonal megválasztásában pedig plusz élményt is ad a teljesítésen felül. A szintemelkedés függ a választott útvonaltól is, könnyűtől az izzasztóig bárhogyan össze lehet állítani (a szintidő korlátozásán belül). Én mindenképp ajánlom azoknak, akik kedvelik a tájékozódási jellegű túrákat.

[Frissítés: március 26-án, hétfőn égett le közel 70 hektárnyi terület a Nagymezőn és környékén, bűncselekmény gyanúja miatt vizsgálat indult.]

H2T