Erdőkerülő

Útvonal:

Felsőtárkány -> Török út -> Völgyfő-ház -> Gerzsény -> Pazsag eh. -> Keskeny-bükk -> Bánya-h. -> Három-kő -> Keskeny-rét -> Fodor-h. -> Bánkút -> Bálvány -> Csurgói eh. -> Hármaskúti eh. -> Huta-rét -> Istállós-kő -> Őserdő -> Toldi-bükk -> Kecskor -> Stimecz-ház -> Felsőtárkány

Kitapasztaltam az akciórádiuszom határát: 03:15-kor indultam vonattal, hogy még időben odaérjek. A Bükk a kedvenc hegységem, így nem volt kérdéses, hogy megéri a korai kelés.

Könnyű bakancs, váltóruha, vízhatlan felső, Bükk-térkép, GPS, víz és étel alkotta a felszerelésem. A 18 órakor Felsőtárkányról Egerbe induló busz határozta meg a menetsebesség tervét, ezt mindenképpen el akartam érni, hiszen a következő busz este  kilenckor indult volna.

A vasútállomástól már komoly tempóban kellett átérnem az autóbuszállomásra, hogy 8 óra előtt kiérjek a rajthelyre, közben olyan ismerős környéken haladtam el, amiről eszembe jutottak gyermekkori családi kirándulások és a főiskola alatt elkövetett 2 Szarvasűző váltófutás is.

Huszadikként neveztem az 50 kilométeres távra és 07:45-kor neki is vágtam a túrának.
Egy barátságos kis emelkedővel indult a séta a rajttól a megyehatárig, ezt nem is nagyon figyeltem az útvonalmetszeten indulás előtt, a Bánya-hegy, Bálvány és Istállóskő előtt számítottam meredekebb emelkedésre. A Török-útra kijutva több helyen is gyönyörű volt a kilátás, ahol meg nem, az erdő biztosított szép környezetet a gyalogláshoz. Elég sokat is fényképeztem, úgy gondoltam, hogy a pontokon majd kevesebbet állok és ott visszahozom az erre fordított időt. Jó tempóban haladva értem el az első ellenőrzőpontot a Völgyfő-háznál, pecsételés után azonnal mentem is tovább.

A Pazsag-erdészházig szintén jó ütemben lehetett haladni, a lejtőkön kicsit vissza is fogtam magam. A koncepció az volt, hogy Istállós-kőig nem futok egyáltalán, nehogy visszaüssön az elején elvesztegetett erő hiánya. Az ellenőrzőpont előtt pár kilométerrel értem be elsőként vizesebb területre, ami aztán végigkísérte az egész túrát: gyakorlatilag mindenütt, amerre elhaladtam, esett előttem az eső. A ponton önkiszolgáló üzemmódban alaposan betankoltam kacsazsíros kenyér és lilahagyma kombinácóval.

Közben ellenőriztem az eddigi sebességem és számoltam: ha sikerülne tartanom az 5,6 kilométer/órás átlagot, akár még a kilenc óra alatti teljesítést is megcélozhatom, akkor pedig kényelmesen jut időm zuhanyozni a célba és a busz eléréséhez sem kell rohannom.
Az első mennydörgést továbbindulás után pár perccel hallottam. Gyanúsan fülledt volt az idő, a felhők piszkosfehér színe és a néha érezhető pár csepp eső sem sok jót sejtetett - gyorsítottam, hátha el tudom kerülni, hogy megázzak (és semmi kedvem sem volt előkotorni a vízhatlan kabátot se). A dörgések szaporodtak és hosszabbodtak - dörgött egészen mögöttem, jobbra mögöttem, végül már jobbra előttem is.

Összetalálkoztam egy kisebb turistacsoporttal, egy idősebb úr megkérdezte, melyik távon vagyok és mikor rajtoltam (kerek nyolcat tippelt, ami kissé elbizonytalanított: mégsem jöttem eddig olyan időt, mint gondoltam?). Mikor említettem neki, hogy szeretnék kilenc óra alatt beérni, annyit válaszolt, hogy ahhoz eléggé gyorsan kell mennem. (Pontosan 5,6 km/órát, de ezt már nem tettem hozzá.)

Az Egert Lillafüreddel összekötő műúton keltem át, amikor az égzengés megint rákezdte és épp a kis irtáson keltem át az út fölött, amikor tényleg csöpörögni kezdett az eső. Ilyen az én formám - gondoltam -, még csak erdőben sem leszek, amikor rákezdi. Végül ezúttal is sikerült megúsznom az elázást, de továbbra is erős tempóban haladtam.

Így motiválva nagyon hamar eljutottam a harmadik pontra, a Keskeny-Bükkre, ahol a pontőrrel menet közben találkoztam össze - én fölfelé tartottam a pontra, ő meg lefelé a kocsijához az esernyőjéért. Segítőkészen felhívta a figyelmem, hogy a zöld sávon haladjak tovább (itt vált el a 30 kilométeres táv az ötvenestől) és szigorúan a lelkemre kötötte, hogy a ponton csak egyetlen darab csokit vegyek el. 

Jött a második emelkedő a Bánya-hegy felé, meglehetősen szűk ösvénnyel és méteres csalánokkal - alig értem be a sűrű részbe és egy óvatlan pillanatomban a köldökmagasságban tartott alkaromat csípte meg egy termetes példány. Itt nem a kilátás, hanem a  katlanszerű nyereg ért meg a néhány fényképet.

A Bánya-hegytől keletre kavartam pár percet a becsatlakozó zöld négyszöggel és háromszögekkel, de a térkép segítségével rájöttem, hogy félreértelmeztem az itinert és még tovább kell haladnom a negyedik ellenőrzőpont eléréséig.

Itt sem időztem sokat, feltöltöttem megfogyatkozott vízkészletemet és továbbindultam a zöld háromszögön Háromkő felé.
Háromkőre nem volt szabad kimenni (mint később megtudtam, kerecsensólymok költése miatt), de a kerülőutat a szervezők korrekten kiszalagozták, így nem volt semmi gond. Az érintendő pont egy tájfutóbója volt és egy lapon elhelyezett bélyegzőlenyomat (ennek később jelentősége lett). Bánkút felé menet néha már kocogtam is egy kicsit, csak lazítás jelleggel.

Elértem a kék sáv jelzésig, ilyenkor mindig eszembe jut, hogy a Rockenbauer-féle túra résztvevői is itt tolták-húzták el a kis kerekes távolságmérőjüket és mindig megígérem magamnak, hogy utánajárok a sorozatnak, persze aztán mindig el is felejtem.

A Bükk-fennsíki műútra kijutva már nem is csodálkoztam, hogy vizes az aszfalt. Kerékpáros kollégák jöttek szembe, érdeklődtek, hogy elkapott-e az eső - "eddig még nem", válaszoltam és arra gondoltam, hogy ez egy olyan túra, ahol kiérek a felhők alól. (Az viszont nem töltött el túl nagy magabiztossággal, hogy a Bálvány után délre kell fordulni és akkor nagy valószínűséggel visszafelé fogok haladni, a felhők alá.)

Valahol a pont felé félúton ért el az első holtpont, amikor már a javított köves talajúton haladtam észak felé. Valószínűleg az is közrejátszott ebben, hogy az itinerben írt útvonalat nem nagyon tudtam azonosítani, azóta már tudom, hogy mi az a töbrök (és többet még le is fényképeztem). Az emelkedő itt sem volt veszélyes, fölfelé is jó iramban tudtam haladni.

Bánkúton tanácstalankodtam egy kicsit, hogy vajon melyik épület lehet a síház, aztán útbaigazítottak, pecsételtem és nekivágtam a Bálványra vezető izzasztó, de nem túl hosszú meredek szakaszra. Felérve aztán értetlenül konstatáltam, hogy itt egy darab tájfutóbója sincs a csúcsjelző oszlopon. Lefényképeztem az oszlopot és továbbmentem, arra gondolva, hogy a GPS-track és a fénykép csak elég lesz a szervezőknek igazolás gyanánt.

Ismét nagyon szép környezetben gyalogolhattam tovább, a Huta-rét is festőien mutatott. A hatodik ellenőrzőpontra érve azt számolgattam, vajon meglehet-e még a kilenc órás szintidő, de akárhogy is forgattam a dolgot, mindig az jött ki, hogy meg kell nyomni a két kilométeres emelkedőt Istállóskőre, aztán mindenképp futni a lejtőt és akkor esetleg meglehet.

Hollókő-alján újratöltöttem vízből és irány Istállóskő.
Több túrázó sporttárssal találkoztam, akik már lefelé jöttek, a csúcsra egy kutyákat sétáltató párral értem föl, akik méltatlankodtak a kilátás hiánya miatt - ha négyszáz méterrel keletebbre próbálkoznak, talán több sikerrel járnak. Itt se találtam tájfutóbóját, fényképeztem és indultam lefelé.

Tíz perc múlva találkoztam két sporttárssal és egy kutyával, akik épp egy asztalnál időztek. Megkérdeztem őket, hogy megtalálták-e a bélyegzőt, ők pedig el is magyarázták, hogy nem a tájfutó bója a lényeg, hanem az oszlopon körbefutó fémszalag, amin ott a bélyegző. Kissé le voltam sújtva. Barátságosan kisegítettek a hiányzó két jelzésemmel, aztán indultunk tovább, én gyorsabban, ők lassabban.

[Ezúton is gratulálok annak a katonának, akivel a két sporttárs Mátrabérc túrán találkozott alapvető túraismeretek és pl. víz nélkül. Sokat javítanak az ilyen megmozdulások a hadsereg megítélésén.]

Innen aztán már szabad volt a lovak közé dobni a gyeplőt - lekocogtam az Őserdőig, amit a táblának megfelelően megkerültem (utóbb a szervezőktől megtudtam, hogy sokan a kiírás ellenére használják a kerítésen átvezető mászókapukat. Kis emelkedő, aztán megint futás egészen a Kecskor-hegyeséig, újabb kis emelkedő. Többségében ez a rész nagyon jól futható, enyhén hullámzó terep, kivéve a kevés meredek lejtőt.

A Kecskor-gerincen végigfutva megelőztem több túrázót, nagyon gyorsan sikerült lejutnom a Stimecz-házhoz, ekkor már úgy éreztem, hogy meglesz a kilenc órán belüli szintidő.

Pecsét és futás tovább a kisvasút töltése mellett.
Mikor elfogyott a töltés mellett járható ösvény, kipróbáltam a talpfákon futást is, de kétrendbeli bokaficam kísérlete rávett arra, hogy inkább csak gyalogoljak.

A végén következett a szokásos aszfaltos befutó - itt nagyon nem esett jól a gyaloglás Felsőtárkányig, két helyi fiatalember Simsonon rögtönzött motoros bemutatója ellenére sem.

A településre beérve már tudtam, csak egyetlen próba van hátra, a hegyi befutó az Imókői üdülőig, és még a szintidőn belül voltam. Egy másik sportág méltán népszerű szakkommentátorát idézve elkezdtem pörgetni a sonkaszeletelőt és erőltetett tempóval értem föl az üdülőig, majd kocogtam be a célba, 8 óra 55 perces szintidővel.

Bár a célban egy túrázó hölgy felhívta rá a figyelmemet, hogy a teljesítménytúra nem verseny, azért büszke voltam rá, hogy huszadikként indultam és ötödikként értem be az 50 kilométeres távon. (És még ha valóban nem is verseny, az ember saját magával és az órájával bármikor versenyezhet.)

Adatok:
- megtett út: 52 kilométer (a túra az itiner szerint 50,4 km)
- teljes idő: 8 óra 55 perc
- állásidő: 30 perc
- bruttó sebesség: 5,83 km/óra
- nettó sebesség: 6,18 km/óra

Remek volt, hogy a futás gond nélkül ment az utolsó tíz-tizenkét kilométeren, úgy érzem, hogy egy száz kilométeres menet is benne van a lábamban (nyilván nem ilyen sebességgel, ott ez öngyilkosság lenne, kicsit foglalkozni kell a lassabb tempó betartásával).

A szervezéssel nem volt gond, bár az itiner írója annyi útmegjelölést használ, hogy a fülem kettéállt bele: portalanított út (erről nekem az aszfaltosított jutott eszembe), műút, javított talajút, dózerút, erdei ösvény, erdei köves út, kocsiút, országút... hát talán jobb lett volna kevesebb megnevezést használni, de azt következetesen.

A túra vonalvezetése kiváló, a táj gyönyörű, az 1770 méter szintemelkedés eloszlik a táv jó kétharmadán, nagyon hosszú, gyilkos meredek rész nincs (igazából öt emelkedő volt a menetvonalon: a rajttól a megyehatárig, a Bánya-hegy előtt, Bálvány előtt, Istállóskő előtt és a cél előtt). És még a jelvény is egyedi.
Mindenkinek csak ajánlani tudom.

H2T