Erdőkerülő

2016. január 16.

Útvonal: Budapest, Déli-pályaudvar -> Turul szobor -> Széchenyi-emlék -> Normafa -> Makkosmária -> Nagykovácsi

A rajt zsúfolt, de a felmerülő problémákat olajozottan hárítják el a szervezők, nem kell sokat várni a nevezési lap kitöltése és a rajt között. 4,5 órás menetidőt tervezek, nem akarom elsietni, de azért valami tempó legyen. Az elmúlt több, mint egy évben csak a Tortúra 65-re sikerült eljutnom, ez indokolja a mérsékelt sebességet és a 20 kilométeres távot is, visszarázódás címszóval. Perbált és Szomort egyébként is a Kitörésre tartogatom.

Az első pont 8(!) percre van a rajttól (kisebbfajta világrekordnak tűnik), ebbe beleszámítva az Alkotás úton történő átkecmergést, mert a zebránál várni kell a gyalogos zöldre. A beígért mínusz 10 fok ugyan még nem érkezett meg, csak valamivel fagypont alatti hőmérséklet lett belőle, de így is csípős a hideg; kell a kesztyű és a sapka is, persze játszani kell a polárral, hogy ne izzadjak túlságosan a hosszú emelkedőn.

Teljesítménytúránál nem valami megszokott az Istenhegyi úton fölfelé vezető aszfalt, főleg a nagy forgalom miatt, ami a kis utcákban is egy-két percenként minimum egy autót jelent. Az itinerrel ellentétben a zöld sáv csak az Óra úttól csatlakozik be, de a lépcsősor eltéveszthetetlenül kanyarog a kerítések között. Elhaladok a Radnóti emléktábla előtt, a fogaskerekű sínpárja mellé érve majdnem letérek a zöld sávról (kicsit megkavart a Széchenyi-emlékműhöz vezető utat jelölő KRESZ tábla), de egy lelkes túrázó útbaigazít. Innen elfogy a gépjárműforgalom és megjelennek a deres-jeges lefagyások az aszfalton.

A belváros a Széchenyi-emlékről...

...és Észak-Buda ugyanonnan

A második ellenőrzőponthoz vezető célegyenesre fordulva épp szembesüt a nap, vakít, de nem nagyon melegít. A kilátás szép a Széchenyi-emlékről, lelátni a Dunáig, egy híd is tisztán kivehető, viszont a zsákot levéve hamar elkezd fázni a hátam. Egy szendvics elő és megyek tovább, vissza a zöld sávra, még mindig bőven a városban, a változatosság kedvéért egy kis lépcsőmászással megspékelve. A távolban tisztán kivehető a János-hegy, a csúcsán a kilátótorony jellegzetes sziluettjével. Arra ma nem kell fölmászni. Néhányan kiterjesztően értelmezik a zöld sávot, van aki tud rövidebb utat Normafáig, én kerülök a gyermekvasút végállomása felé. Itt egy kissé összetorlódnak a résztvevők, néhol már a 15-20 fős libasor is összeáll. Fent a Széchenyi-hegy gerincén vág a szél, még mindig hideg van.

A Normafa tele kirándulókkal és futókkal, a hangulat határozottan télies a fehér hóborítás miatt. Körbejárom a vendéglőt, mire kiderül, hol az ellenőrzőpont, ezúttal egy kocsi az a parkolóban, mellette kartondobozok tele sportkupákkal.
Innen tovább a zöld kereszten, lefelé marad a jeges-havas út, ezt sikerül két-három megcsúszással letudni, néhány műkorcsolya mozdulatnak köszönhetően esés nélkül. Az erdő keszekusza, bozótos, nem az illetékes parkerdőgazdaság szemefénye lehet (valami budai tájjelleggel gyakorlatilag ugyanilyen marad az egész útvonalon).
Makkosmária felé ereszkedve valahol 400 méteres tengerszint feletti magasságnál elfogy a jég (úgy tűnik, ma valahol itt van a hóhatár a budai hegyekben), az ellenőrzőpontot hamar elérem, elvégre csak 2 kilométer a résztáv. A réten vidám kis dzsembori, húsz-harminc ember van a ponton, bográcsban meleg tea, eszem egy hagymás-zsíroskenyeret, nem mintha éhes lennék, csak a túrázáshoz megszokott rutin meg az íze miatt.
Makkosmária után egy öreg fenyőfolt üdítő változatossággal válik ki a lombhullató többség közül, ahogy ismét fölfelé kaptatok.

Budai dombok a Normafáról

Leereszkedve az északi lejtőkre érezhetően hidegebb az idő, itt marad a talaj betonkeményre fagyott, deres, csúszós. Derékszögű és hajtűkanyarokon vezet az út, főleg a Virág-völgynél megy a csikicsuki. Völgybe le, gerincre föl, a sárga sávot elérve megint egy kisebb emelkedő jön, a nap erőtlenül süt a hátam mögül.

Ösvény a Kis-kőfej oldalában

Itt is kialakul a sor, a hullámvasúton folyamatos az oda-vissza előzgetés. A Kis-Kőfejhez közeledve az itinerben kiemelt betonkerítésnél a letérés szalagozással megerősítve eltéveszthetetlen, innen már csak pár száz méter könnyű ereszkedés az ötödik ellenőrzőpont. Ezt veszem féltávnak, 13,5 kilométer 2 óra 32 perc alatt, ami tökéletesen megfelel a tervnek.

Kőkereszt a Budakeszi útnál

A Budakeszi úton is szinte folyamatosan jönnek mindkét oldalról az autók, de előzékenyen átengednek. Az erdő barnaságát méregzöld színnel dobják föl a földön a borostyán foltjai és itt-ott már néhány fűcsomó is zöldellik. Haladós részen gyalogolok, itt szinte nincs is szintemelkedés. Itt már elnyúlnak a távolságok egy-egy túrázó között, csönd van, csak néhány madár csiripel, ezeket a részeket szeretem a legjobban. Érdekes, hogy negyedórányi sétára a masszív forgalmú főúttól már semmi látható vagy hallható nyoma nincs a fővárosnak.

 Januárhoz képest szokatlanul zöld az erdő

 Jobbkanyar az autós parkolóig érve, a biztonság kedvéért ki is szalagozták. Szemben magányos fenyő, kicsit arrébb egy kis réten egy másik, eléggé barnásra száradt tűlevelekkel, nem tűnik a legjobb állapotúnak.
A budakeszi határkő elég eltéveszthetetlen egy sorompóval kombinálva, de ha nem lenne itt is szalagozás, ami leterel egy horhos-szerű ösvényre, majd ennek folytatásában az aszfaltra; valószínűleg a szántóföld szélén evickélnék egy szakaszon, mert az itiner azt írja:

"Szemben velünk a lovastanya, fölötte a Fekete-fej, jobbra nekünk a Nagy-Hárs-hegy és a János hegy."

Ehhez képest a lovastanya és a Fekete-fej is kissé jobbra van, a másik két hegy meg egyre inkább mögöttem, ahogy haladok az aszfalton. A csúcsok látványa tényleg szép, se köd, se felhő nem zavarja, később, magasabbról is érdemes visszatekinteni rá. A hőmérséklet már kellemes, szép téli túraidő kerekedett.
A karámokba csak öt lovat csaptak ki, ennél többre számítottam, de megvan az utolsó ellenőrzőpont, 3 óra alatt 16,7 kilométer. Eléggé biztosnak tűnik a tervezett időmön belüli megérkezés.
Innen tovább a piros sávon, irány a Kecske-hát kaptatója. Megint visszaemelkedik az út 400 méter fölé, visszatér a jég. Öt perc technikai szünet: a közepes hátizsákom úgy döntött, hogy nyugdíjazza magát. Érdekes kettősség váltakozik az útviszonyokban: a fák között és a bozótos szakaszokon marad a havas-jeges állapot, ellenben a napsütéstől a nyílt részeken a felső néhány centi megolvad és csúszós sár állagúvá alakul. Lehetne rosszabb is, de azért nem lennék a futók helyében, például amikor a Petneházy-lovastanya után az aszfaltútról a piros sáv  derékszögben jobbra kanyarodik a nagyfeszültségű vezeték alatt, egy széttaposott ösvényen a névtelen 395 méter magas csúcs derekáig emelkedve...

Régi budakeszi határkő

Az utolsó emelkedőt is lehet tempósan venni, a Vörös-pocsolya megvan, sőt kisebb tó jelleget ölt, jobbról már néhol feltűnnek Nagykovácsi házai, ahogy egyre fogynak a hátralevő kilométerek. Aztán balra kiágazik a piros háromszög és erős deja vu érzésem lesz, ahogy megkezdem az utolsó ereszkedést.
Persze, hogy ismerős ez a szakasz: két évvel ezelőtt, 2014 januárjában a Fekete-hegyről érkezve ezen az ösvényen futottam lefelé, bőrig ázva, a szintidővel küzdve ugyanebbe a célba a Budai-hegység távoli csúcsai túrán, csak akkor hajnalban, sötétben-esőben; ezúttal azért jóval kényelmesebben tudok baktatni lefelé: kicsit sáros, de nem veszélyesen, a nadrágból is csak pár centit fröcsköl össze, nem térdhajlatig, mint rendszeresen.
Az erdei út búcsúzóul még tartogat egy igazán lefagyott szakaszt: a jégrétegen ránézésre gond nélkül lehetne korcsolyázni, amit bakanccsal nemigen tudok megoldani, másfél méteres csúszás és karlengetős egyensúlyozás után sikerül futva előremenekülnöm és végülis egy fa segítségével maradok talpon.

 Havas ösvény a Vörös-pocsolyás-háton

A faluba vezető meredek aszfalton belekocogok, onnan már csak pár száz méter kényelmes séta a cél, a kitűzött 4,5 órán belül. Megvan az idei első teljesített túrám, remélhetőleg idén sikerül lényeges többre eljutni, mint tavaly (ami nem ígérkezik túl nehéz feladatnak).
Az itiner szűkszavú, szöveges része csak a legszükségesebb adatokra szorítkozik az útvonallal kapcsolatban, de teljesen használható. A résztávok és részszintek táblázata hibátlan, külön plusz pont szintvázlat.
A szervezők nem fukarkodtak az ellenőrzőpontokkal sem, sűrűn következnek egymásra, a legnagyobb távolság hat kilométer kettő közt. A kritikus helyeken mindenütt szalagozás, az eltévedés veszélye kizárva. Az ellátás is rendben volt, a legjobb része a meleg tea Makkosmáriánál és a meggyes rétes Nagykovácsiban. A kitűzőből és oklevélből még választékot is kínálnak.
Azért ha terepfutó akarnék lenni, valószínűleg nem ezzel a túrával kezdeném a félmaratoni távok teljesítését, még úgy sem, hogy a táv legalább harmada aszfalt...

 
Világháborús emlékmű, Nagykovácsi

Táv (itiner szerint): 22,6 kilométer
Menetidő: 4 óra 19 perc
Bruttó sebesség: 5,23 kilométer/óra

Állásidő: 20 perc
Nettó sebesség: 5,67 kilométer/óra

Szintemelkedés: 658 méter
CsCs pont: 29,1 pont

Összesítve:
Szintemelkedés: 39953 méter
CsCs pont: 1055 pont

H2T