Erdőkerülő

2016. március 05.

Útvonal: Szilvásvárad -> Kelemen-széke -> Őr-kő -> Cserepes-kő-barlang -> Őserdő -> Tar-kő -> Vörös Meteor síház -> Nagymező -> Keskeny-bükk -> Pazsagi erdészház -> Hór-völgy -> Ódorvár -> Völgyfő-ház -> Vasbánya-nyereg, hármas határ -> Felsőtárkány

Végre egy idei hétvége, amikor nem esik az eső, ez máris elég ahhoz, hogy jó hangulatban induljon a reggel. Szép számú induló gyűlik össze, a szervezők sorszám alapján sebesen megoldják a nevezést egy aláírás ellenében, a névre szóló borítékban itiner, futókra optimalizált, de bárkinek hasznos színes menetvázlat és egy rajtszám található. Az utóbbit nem tűzöm ki magamra.
Az indítás már nem megy ilyen flottul, feltorlódik a sor. Értem én, hogy haladni kell a korral, de azért a gyalogos túrázóknak a QR-kódos, másodperc alapú rajtoltatás kissé túlzásnak tűnik.

Hideg még az idő, kell a sapka és a kesztyű is. Az utolsó házaknál magányos ló nézi végig villanypásztor mögül, ahogy a túrázók libasora kikanyarog Szilvásváradról. Az első szakaszon, a Bacsó-völgyben kevés és jól kikerülhető sár akad csak, hangulatos vízcsobogás és madárfütty annál több, remek kis bemelegítésként. A völgyből kivezető letérést a szervezők eltéveszthetetlen szalagozással jelölik, innen már fölfelé vezet az út a fiatal bükkösben, a túra első kaptatója. Nem túl nehéz, nem túl meredek, de ahhoz bőven elég, hogy megizzasszon. A Kelemen-széken van az első ellenőrzőpont, egy tájfutó bója, tüskés bozótok között.

Ismeretlen német katona sírja

Meredek lejtő jön, ami szintet itt visszaadok, nemsokára mind újra meg kell mászni Őr-kőre menet. A katonasírok nyergéből máris  kezdődik a második, kanyargós emelkedő, némi szerpentinnel tarkítva, ezúttal már néhány rövid, meredekebb rész is akad benne. A csúcs előtt pár száz méterrel az öregebb bükköket egy foltban fölkopaszodott fenyőfák váltják föl.

Őr-kő felé haladva a csúcs előtt megjelennek a fenyők is

A fenyves után még a terelőtáblák kihelyezése is folyamatban van, közben szemből pedig már érkeznek a leghosszabb távon induló első terepfutók. Itt érdekesen, többszörösen fonódik a 65 és 43 kilométeres táv, jól jönnek a kis irányjelző táblák, főleg a komolyabb tempóban futóknak. Az első sziklás rész az őr-kői kaptató utolsó szakasza, sajnos odafönt a csúccsal egy magasságban alacsony felhőket görget a hideg szél, a kilátás minimális.

Az Őr-kőre vezető kőkapu

Ma reggel ennyi a kilátás Őr-kőről

Ismét irány lefelé, az ördögszántás egyenetlen szikláin csúszkálva befúj a fák közé a szél, kellemetlenül csökkentve a hőérzetet, főleg az átizzadt ruhadarabokon.
Innen hamar elérem a Cserepes-kő-barlangi pontot. A szél egyetlen előnye, hogy valamennyire felszakítja a felhőzetet, így a Vörös-kő-bérc déli lejtőjén keresztülvágva szép panoráma nyílik. A Bükk-fennsík déli szegélyén állok, előttem odalenn a Déli-Bükk gyűrött redői, hegyei-völgyei, a távolban mintha Felsőtárkány néhány háza is látszana, persze a cél még nagyon messze van. Lefényképezni sajnos nem sikerül, a kép egyáltalán nem tudja két dimenzióban visszaadni a szabad szemmel belátható távolságot.

A Vörös-kő-bérc oldala

Meredek ereszkedés jön hatalmas sziklák között lépegetve, aztán bükkösben vezet a kék sáv az egykori vasútvonal mentén az Őserdőig, a fák között elszórtan hóvirágok nyílnak, sötétzöld levél - fehér virág színeik kitűnnek a barna avarból. Az Őserdőt körülkerüli a turistaút, de a háborítatlan fák méretei miatt ez a kerülő nem ront semmit az élményen.

Hóvirág az Őserdő nyugati kerítésénél

Az Őserdő völgye

Az ősbükköst elhagyva ismerős turistajelzés-elágazás következik: itt válik szét a zöld sáv, ami a Toldi-kapu felé vezet lefelé, és a kék sáv, ami a Tar-kőre visz föl. Újabb csúcstámadás - a Tortúrán mindig eszembe jut itt lefelé ereszkedve, hogy nem szeretnék ezen a szakaszon fölfelé mászni -, de egészen jól bírom a dolgot, egy iramban, megállás nélkül fölérek a pecsételés helyéig.
Kint a bérc peremén a felhőhelyzet sajnos kísértetiesen hasonlít az Őr-kőn látottakra. Az itiner egyébként is tiltja itt a hosszabb tartózkodást, időszakos korlátozásra hivatkozva, így aztán megyek tovább, nekivágok a Bánkút felé vezető északkeleti lejtőnek.
A csúcs elérésével úgy gondolom, hogy a túra legnehezebb része már a hátam mögött van, hiszen 12,5 kilométeren legyűrtem 1000 méter szintemelkedést, a hátralevő 30 kilométer és 600 méternyi szint már csak egyszerű séta lesz... vagy mint később kiderül, mégsem. A szintidőből van még majdnem nyolc órám, ezúttal semmiképpen sem akarok loholni, a legutóbbi alkalom elég volt egy darabig.

A Keskeny-rét északi vége, a fákon túl a Zsidó-rét

Egyelőre azonban tényleg könnyed séta következik, ereszkedés előbb az erdőben, majd a Keskeny-réten végig, csak egy kis napsütés hiányzik és teljes lenne a tavaly december végi hangulatidézés. Jön az aszfalt, aztán egy kis letérés, mély töbör terpeszkedik jobbra is, balra is, fenyők után megint bükkök, majd a Nagy-mező egyenetlen felszínű, nyílt rétje.
Az aszfalton mindkét irányba gyakorlatilag folyamatos a mozgás, futók előzik a gyalogosokat, majd néhány kerékpáros színesíti a forgalmat. Vörös Meteor síház - lassan pavlovi reflexem fog kialakulni, ez a hely mindig teát és zsíros kenyeret jelent, most sincs ez másképp.

A Nagy-mező szépen megújult a tűzvész óta

A Nagy-mezőt elhagyva, a fák között még jön egy kis emelkedő, mintha csak hangsúlyt kapna, ahogy az ösvény átbukik a Bükk-fennsík peremén.  Jellegzetes kőkatlanokon keresztül, mohos sziklák között vezet a fennsík déli lábánál a zöld sáv (ami itt már a Török út északi vége) a Három-kő-alja felé, jobb kézről meredek kőfal emelkedik. Érdekesség, hogy a Nagy-mezői hármas aszfaltút-elágazás óta gyakorlatilag a Heves és Borsod-Abaúj-Zemplén megye közötti határon haladok és ez így lesz egészen a Gyökeres-lápáig.

Kőkapu a Török út legészakabbi szakaszán

A turistajelzés délnek fordul, enyhe hullámzással végighalad a Keskeny-Bükk gerincén. Az út jól járható, az erdővágásokon, amik gondozott jellegűvé teszik itt az erdőt, kilátás nyílik nyugat és észak felé. A ködös-felhős távolban sejthetők, néha kivehetők a "kövek", amik tetejét reggel már megjártam. Enyhe hullámzás után az ösvény lejteni kezd és a hegyhát aljában keresztezi a lillafüredi műutat. Ez is ismerős helyszín, nyugaton, a meredek lejtő aljában Tamáskút húzódik meg, a völgy túloldalán pedig a Fekete-len sötét kúpja áll.
Innen továbbra is lefelé kanyarog a szűk aszfaltút a pazsagi erdészházig, nem valami változatos, de legalább haladós. Az erdészháznál építkezés folyik, legalábbis egy ház alapját már lerakták egy gödörbe és gondosan körbetáblázták "Belépni tilos!" feliratokkal. Az úton szerencsére el lehet menni.

Kilátás északkelet felé a Kis-Pazsag-lápánál

 Itt is lyukasztós a pont, csak egy szendvics előkotrása erejéig állok meg. Az erdészeti talajút itt egy rövid szakaszon széttúrt és sáros - kis bükki ízelítő ez az elmúlt hetek csapadékmennyiségének hatásából -, keresztül kell caplatni rajta az első emelkedőn, de ez nem tart soká, egy erdőirtásban pedig szép a kilátás bal kéz felé, Répáshuta irányába.
Fél óra alatt leérek a Hosszú-völgybe, aminek mindkét oldalán kiterjedt foltokat alkotnak a hóvirágok, igazi tavaszi összképet adva a tiszta vizű patakkal.
Balról elmarad a Füzér-szikla, majd a könnyű sétálós szakasz utolsó része is végetér a Hór-völgy aljában vezető úton.

Patak a Hosszú-völgyben, az erdészház mellett

Moha, páfrányok és hóvirágok a Füzér-sziklánál

Újabb lyukasztás után jobbkanyar következik, a Hór-völgy oldala riasztó meredekséggel emelkedik mindenhol. Pár száz méteres bemelegítés után egy sötét fenyves mellett az ösvény merőlegesen ráfordul a hegyoldalra és kezdődik az egész túra legkeményebb része. Nem elég, hogy meredek, ráadásul igen hosszú is, kétszer is megállok lihegni, mielőtt nagyjából a közepén egy enyhébb nyeregszerű részig érek. Persze ez relatív, szintben még ez is fölfelé vezet. Innen megint kemény szakasz jön, de ez már megy egyszerre, még ha lassabban is, mint az eleje. A tempóról mindent elárul, hogy húsz perc alatt vergődök vízszintesen körülbelül 600 méterrel előrébb.
A Zsilibes-lápa tetején fakadó forrás bőven ontja a vizet. Innen már nincs messze az ódorvári pont. A sziklák tetejéről nyíló kilátás méltó jutalma a küzdelmes kaptatónak, messze belátni a Hór-völgyet és a szomszédos, erdőborította hegyek oldalát a rajtuk kanyargó utakkal.

Az Ódorvárhoz vezető emelkedő első száz métere

A Hór-völgy látképe Ódorvárról

Azért a túrának még nincs vége, a piros L jelzés továbbra is fölfelé vezet, ami az elmúlt óra megpróbáltatásai után már határozottan rosszul esik. Az ösvény megkerüli az Ódor-hegyet, átvezet egy irtáson, amit néhol derékmagasságig benőttek már a bokrok. Meredek lejtő visz le a bükkzsérci műútig, szerencsére nincs fölázva, nem csúszik, ez is jól járható.
A műúton csak pár perc a Völgyfő-ház, innen egy ismerős szakasz következik a Török úton, ami azért nem unalmas: hiszen a megszokottól eltérően világos van, egy-két járművel szétvágott résztől eltekintve nem áll rajta a sár és a szubjektív része is eltér az emlékektől, mert nem tűnik olyan hosszúnak, mint a Tortúrán szokott. A Csobány-tetőtől megint a megyehatáron vezet az út. Jobb kéz felé az erdőirtásoknál rálátni a Tárkányi-patak völgyére, a zártabb részeken néhány mélyúti szakasz színesíti a tájat, mohás sziklákkal mindkét oldalon.

Kilátás az Ódor-hegy északi kúpjáról

A Vasbánya-nyeregnél magam mögött hagyom Borsod megyét, innen már csak a célegyenes vagyis "céllejtő" van hátra, előbb meredeken visz le a szurdokban a Zsérci-úton, majd az ifjúsági tábor elérése jelzi, hogy már csak pár száz méter van hátra a felsőtárkányi célig.
Körülbelül egy órával előbb beértem, mint terveztem, a túra szintemelkedését is figyelembe véve egész jó tempót sikerült mennem.

Ismét a Török-úton, ezúttal világosban

Kiváló minősítést érdemel a túra útvonala - bár a két hosszabb aszfaltos szakasz szerintem nem a legideálisabb -; a szalagozás, ami eltéveszthetetlenül sűrű, gyakorlatilag a teljes távot végigkíséri (nyilván ez is a futókat támogatja); és a sportérték, amit a Tar-kőig tartó első szakasz szintemelkedése és az ódorvári emelkedő indokol.
Az ár-érték arány átlagosnak mondható. Tájékozódási szempontból könnyű túra, de a szintemelkedés nehézsége miatt nem kezdő szintű túra.
A rajt időben elérhető tömegközlekedéssel is, a célból pedig (munkanap lévén) óránként indult menetrendszerinti autóbuszjárat Eger felé.
Összességében kissé felemás érzéseim voltak célbaérés után, valami hiányzott a "jövőre ugyanitt" érzéshez, ami egy-egy túra általában azért meg szokott lenni.

Nem a szervezők sara, tehát nem tartozik szorosan a tárgyhoz, de sajnos meg kell említeni, hogy az Őr-kő és Tar-kő közötti szakasz élvezeti értékét erősen rontotta néhány, szintén a Bükkben tartózkodó egyén, akikre a "túrázó" kifejezést nem érdemes alkalmazni. Az egyik egy hím bőgőmajom territóriumát jelölő hangerejét megszégyenítően próbált társaival kommunikálni, százötven méterről is visszhangzott tőle az erdő. A másik kettő menet közben szigorúan húsz-harminc méter távolságot tartva üvöltözött egymásnak folyamatosan, beszélgetést imitálva, de arra gondosan ügyeltek, nehogy olyan közel kerüljenek egymáshoz, hogy normál hangerővel is megértsék a másikat. A legszánalmasabb az egészben, hogy egyikük sem először járt erdőben...

Táv: 43,8 kilométer (itiner alapján)
Menetidő: 9 óra 02 perc
Bruttó sebesség: 4,85 km/óra

Állásidő: 35 perc
Nettó sebesség: 5,18 km/óra

Szintemelkedés: 1650 méter (itiner alapján)
CsCspont: 37,6 pont

Összesítve:
Szintemelkedés: 1650 méter
CsCspont: 37,6 pont

H2T