Erdőkerülő

Útvonal: Szilvásvárad -> Kelemen - széke -> Őr-kő -> Cserepes-kő-barlang -> Őserdő -> Tar-kő -> Lök-bérc -> Barát-rét -> Felsőtárkány

Több, mint négy óra utazással hangolódtam az idei év első túrájára. Első tapasztalat: a MÁV nem változott semmit.

Kimaradt a zsákomból a "háti italhordó", aka camelbak és kihagytam a cserecipőt és nadrágot is (ez utóbbi igazán jól jött volna a végére, de spórolni akartam a súllyal, mégiscsak ráhangolódásról van szó, vagy mi). Van viszont egy új fényképezőgépem, hétszer annyi megapixellel és ötször annyi optikai zoom-mal, mint eddig, úgyhogy képáradatra készülök.

Egerben a vasútállomáson két sporttárs aggodalmasan számolgatja a lehetséges túrázókat: aggódnak, hogy nem maradtak-e le egy esetleges törlés híréről. Szerintük sokkal többen szoktak lenni ilyenkor - mert nincs korábban vonat vagy busz Szilvásváradig.

Szilvásváradon aztán kiderül, valahogy feljutottak ide már jó néhányan, hiszen előttem is elrajtolt már 148 túrázó. A nevezésnél kialakul egy kisebb sor, de ennyi belefér.

9 óra 7 perckor elindulok a Bacsó-völgyben délre, természetesen a jobb oldali (tehát a pataktól nyugatra eső) dózerúton és nem az itinernek megfelelően a túloldalon. Jön néhány futó szemből, nyilván terepfutók a Kelemen-széke felől, aztán néhány futó (valószínűleg a 43 kilométeres távon) hagy le, de a patak túloldalán.

Fölfelé a Bacsó-völgyben

Az idő remek, szikrázó napsütés, itt-ott vannak még hófoltok és a Szilvás-patak is inkább jég, mint patak, de néhány kezdeti csúszkálás után ráérzek a megfelelő menetsebességre és jól haladok. A sapka és a kesztyű is marad a zsákban, abban igazam volt, hogy nem kellett aláöltözni, elég egy polár is.

Amikor a második futócsoport hagy le a patak túloldalán, úgy döntök, hogy átmegyek én is - teljesen fölöslegesen lábalok át egy vaddisznódagonyára emlékeztető részen, mert pár száz méter után úton is át lehetett volna sétálni. Nem mintha sokat számítana...

Megkezdődik az év első kaptatója a  Bacsó-kert alatt, nem viccelődöm azzal, hogy milyen jól bírom, hiszen alig jöttem három kilométert. Elég sokan taposunk fölfelé, de szerencsére senki sem óbégat, a gyorsabbakat elengedjük, a lassabbak elengednek, minden flottul működik. Az első havas, nyíltabb területen természetesen kipróbálom a fényképezőgép havas tájra kitalált beállítását (sajnos nem az igazi, túlságosan bíztam a gépben - ezt is meg kell tanulni vagy ki kell tapasztalni).

A táj a Bacsó-tetőről északra

 
Fönt a gerincen meg jobbra-balra fényképezek a Horotna-völgybe és a Kukucso-cseres felé is, de itt csípősen fúj a szél, a gyönyörű napsütés pedig így nem sokat melegít, így aztán lyukasztok, előkotrok egy csokit és egy almát, aztán nekikezdek az ereszkedésnek a katonasírok felé. Erről az oldalról viccesebb lett volna megmászni a Kelemen-székét.

A Horotna-völgy

 
Lent ismeretlen német katona sírja, aztán emelkedő fölfelé, a "szerpentin" leírásból durvább emelkedőre számítottam, de nincs semmi gond, fölérek az Őr-kő-rétre, itt még mindenütt áll a hó, a közelből stillfűrész ordít, először, de nem utoljára a mai nap folyamán. A szervezők ötletes módszerrel a hóra fújtak útbaigazító nyilakat (gondolom bíztak az időjárásban és bejött), de az itinerrel ellentétben itt-ott még lehetett kék háromszögeket találni. Az Őr-kőre vezető utolsó száz-kétszáz méter nyaktörő, fagyott kövek és hó, ha ez "vadregényes", akkor legyen az. A forgalom kétirányú, némelyek síelő technikával egyszerűen guggolva csúsznak lefelé, azt mondjuk nem tudom, hogyan tompítana a sziklakapu alján, ha véletlenül nagyobb lendületet véve indulna meg lefelé.

Kilátás az Őr-kőről északkelet felé

 
Az Őr-kövön csodálatos panoráma dél és kelet felé, semmi köd vagy felhő, jó néhányan sütkérezünk fönt, mint a gyíkok. Fényképezek, előszedem a nap első szendvicsét és az előttem elterülő csúcsokat próbálom azonosítgatni térkép alapján.

Megérkezik egy kisebb baráti társaság, akiket nemigen zavar a digitális portrékészítésben, hogy én a művész és a célszemély között ücsörgök, így aztán felpakolok és odébbállok.

Lent a réten egy idősebb túrázóval egyszerre indulunk a kék sávon, de ő sem biztos benne, hogy erre kell folytatnunk. Fölfelé én ugyan láttam erre haladó túrázókat, de pillanatok alatt le lehet venni a keleti irányt, biztos, hogy erre kell menni. Úgy hat-nyolc perc múlva hallom a hátam mögül, hogy még mindig nincs meggyőzve, de nem állok le vitázni vele.

A Cserepes-kői ellenőrzőpontig még nincs semmi gond, némi hó és vastag avar akad, de az ösvények jól járhatóak.

A Cserepes-kő

 
A pontőr kilyukasztja a kartonom, belemarkolok a ropiba, elveszek egy almát és nekikezdek egy újabb lejtmenetnek. Sikerül kiválasztanom a legnyaktörőbb utat lefelé, néhol úgy csúszik, hogy teljesen oldalazó lábtartással is úgy csúszok lefelé, mintha snowboardoznék. Valahogy kievickélek a kövek közül és irány a Vörös-kő-lápa, innen is tökéletes a panoráma, fényképezek megint (persze használhatatlanok lettek mind). Alig négyszáz métert távolodtam el az előző csúszkálásom helyétől, de mintha más évszakba csöppentem volna: itt hét ágra süt a nap és kellemesen melegít is.

Őserdő a Bükkben

Az őserdőnél áll a hó, néhol térdmagasságig, másutt az előttünk elhaladók  már kőkeményre és csúszóssá taposták. Kicsit össze is torlódunk néhányan, és határozottan csípős az idő itt az árnyékban, míg a sorban várok, hogy lyukaszthassak. Indulás után néhány futó a hóban előzi a sort, nem tudom, hogyan bírja a cipőjük a beázás ellen.

A Virágos-sárra érve az előttem haladó kis csoport kispistázik egyet, nem akarnak szintet veszíteni a kék-zöld sáv követésével. Én előkotrom a térképet, tájolgatok, aztán amikor másodszor esem majdnem hasra, akkor inkább elteszem és elindulok fölfelé a Tar-kőre.

A Tar-kő

Jó kis emelkedő, míg fölfelé haladok, azon gondolkozom, hogy a sár vagy a jég rosszabb-e. Meg is izzadok, mire fölvergődöm a lyukasztóig, aztán - noha tudom, hogy már eddig sem jöttem valami világcsúcsközeli időt - kisétálok a bérc déli homlokzatához, ahol ismét csak szerencsém van és megcsodálhatom a kilátást, többek között azt a területet, ahol nemsokára el fogok haladni.

Kilátás déli irányban a Tar-kőről

 
Fényképezek, aztán fordulok vissza és rövid idő alatt sikerül begyűjtenem a harmadik (jobbra), a negyedik (balra) és az ötödik (hanyatt) esésemet is. Káromkodom egyet, nyert a jég - mármint az a rosszabb. Szerencsére a drága elektronika mindig megúszta és a csuklóm sem ment gallyra egyik tompításnál sem.

Lefelé ahol lehet, kocogok, a Felső-Kiskút-lápánál megkerülök egy családot, de annyit megyek toronyiránt, a bérc felé, hogy többet vagyok az erdőben, mint ösvényen, aminek az a vége, hogy  mire visszakeveredek a zöld sávra, semmivel sem vagyok előrébb, mint ők.

Hullámvasút a Kis-Gyapjú oromtól délre

Itt már határozottan saras csapásokról van szó, de a dózerúton jól lehet haladni. Kezdődik a hullámvasút: harminc-negyven métert föl, pár száz méterrel arrébb ugyanannyit le, közben a Lambotok környékén ismét üvöltenek a stillfűrészek, traktorokkal vonszolják a fatörzseket, teljesen és tökéletesen igaza van az itinert íróknak:

"Mindenfelé láthatjuk az erdőfelújítások folyamatát."

Olyannyira, hogy néhol inkább az út mellett caplatok az erdőben, annyira széttaposták az erdei utat a traktorral.

Ez az egyetlen hosszabb szakasz a túrában ellenőrzőpont nélkül, végig egy dózerúton, a lefelé lejtő részeket lekocogom, itt-ott fényképezek, elszórakoztatom magam a térképpel, próbálom belőni a pontos helyzetemet, aztán otthon kiderül, hogy az első helyen, amit mentettem a GPS-ben, a Kis-Gyapjú orom helyett nagyjából 500 méterrel északabbra saccoltam magam, az Alsó-sós lápa helyett meg már közel egy kilométert tévedtem szintén északra.

Így aztán hamarabb lyukadtam ki a Dédes út oldali ellenőrzőpontnál, mint vártam, itt felbontottam a gyümölcslevet, mert kezdtem szomjas lenni és egyértelmű volt, hogy nincs elég közel a cél ahhoz, hogy ivás nélkül letudjam.

A Bujdosó-bérc

A piros kereszten lefelé megint helyzetet számolgattam, a Bujdosó-kőnél fényképeztem és már ki is értem a műútra, lefényképeztem a "megcsodálandó" békaátkelőhelyet, megtaláltam az utolsó lyukasztót a Barát-réten. A tanösvény sajnos elég lerobbant állapotban van, az egyetlen dolog, amit ismételten megtanultam, hogy mindig nézz a lábad elé. Az avarban nem vettem észre egy kisebb fatuskót és lementem medvébe.

Jobbra a Bujdosó-kő, balra a Bujdosó-kő-bérc

Békaátkelő, békaterelő fallal

Az utolsó szakasz ismét csak egy rövid etap, alig néhány kilométer - az egész túrában pozitívra értékeltem, hogy gyakran jöttek szembe a pecsételőpontok. Még annak ellenére is, hogy hétből hatszor csak kihelyezett tájfutóbója, "minimálpont" volt.

A Barát-rét

A Kő-közt papíron látva én utcára gondoltam, de ez a szurdok határozottan impozánsabb volt. Sajnos a jég egy darabon megmaradt a turistaösvényen, én pedig az első lépésnél óvatlan voltam: egy leszúrt Rittberger kezdőmozdulatát sikerült bemutatnom, de aztán megint csak lementem medvébe. Az egyetlen dolog, amivel elégedett lehettem a tornagyakorlattal kapcsolatban, hogy a teljes pofáraesést még mindig sikerült megúsznom.

A Kő-köz

Nem szervezték túl a dolgot, gyakorlatilag nem voltak töltő- és frissítőpontok, mégsem volt hiányérzetem.  Talán a táj tette, talán a kilátás, talán a hullámvasutazás (alig volt vízszintes része a túrának, talán csak az utolsó három kilométer).

Összegezve a túrát:
26 kilométer (GPS-adat)
5:40 teljes menetidő
40 perc állás
4,58 km/ó bruttó sebesség
5,2 km/ó nettó menetsebesség

Hát nem volt túl nagy iram. Hivatkozhatnék éppen a saras-jeges útviszonyokra, arra, hogy sokat tököltem a fényképezgetéssel, de nem kell mellébeszélni, első nekirugaszkodásnak épp megfelelő.

Csúcsok csúcsa számok: 13 311 méter, 350 pont.

Plusz tanulság: a Bükk 900-as csúcsai alighanem rosszabb lesz, mint amire elsőként gondoltam.

Levezetésként sikerült egy nyolc perces résztávot futnom Egerben az autóbuszállomás és a vasútállomás között bakancsban és hátizsákkal, miközben egy körülbelül harminc dekás csivava próbált a póráza ellenére megtámadni a parkban. Azért arra kíváncsi lennék, mire gondolt...

A következő hétvége a Mátrahegy 32,5 kilométeres verziója, +700 méter szintemelkedéssel, egy fokozattal nehezebb kihívás.

Utólag már csak annyit lehet hozzátenni, hogy a lábam kitűnően bírta, vízhólyag semmi, ízületi fájdalom semmi, vasárnap már bicikliztem 25 kilométert, minimális izomlázzal.

Nem vagyok csúcsformában... még!

H2T

(Szolgálatilag megjegyezném, hogy nem vagyok teljes mértékben megelégedve az új felülettel - nem értem, miért képes néhány képaláírást megjeleníteni, a nagy többséget pedig nem...)