Erdőkerülő

 Útvonal: Dorog -> Kesztölc -> Kétágú-hegy -> Pilis-nyereg -> Hosszú-hegy -> Nagy-Kevély -> Csillaghegy

 Az éjszakai túrákban az a jó, hogy nem kell korán indulni a rajthoz, a hátrány pedig, hogy nem lehet éjjel aludni.
Meg gyakran az is, hogy az ember fölteszi magának a "mit keresek én éjjel idekint az erdőben?" költői kérdést...

Meglepően zsúfolt tömegközlekedéssel jutottam el Dorogig, lehet, hogy túlságosan hozzászoktam már a kora reggeli, hajnali utazáshoz?
Dorogon egy kicsit kavarogtam a házszámok miatt, de egy kedves fiatal hölgy útbaigazított, így még hat óra előtt neki tudtam vágni a távnak. Az első pár száz méteren azonnal egy szendvics, csoki, alma kombinációval - amolyan korai vacsoraként - könnyítettem a zsákomon.

A városon könnyen átjutottam, a kék jelzést sem okozott túl sok gondot megtalálni, rajta maradni már annál inkább. Most először jártam errefelé, sötétben pedig nem jelentett egyszerű feladatot az útvonal követése, olyannyira, hogy a városból kiérve egy jó darabig a kutyakiképző iskolánál láttam utoljára kék sávot. Onnan inkább csak irányba haladtam, egy alig használt keréknyomon átvágva a nyílt területen beértem az itiner által is említett akácosig (a mélyút itt kimaradt). Az akácos után egy szántóföld bal oldalán haladtam ugyan, de sem a sok szeméttel, sem a kék jelzéssel nem találkoztam.
Az időjárásra nem lehetett panasz, november közepi időponthoz képest nem túl hideg, csupán a szél volt kellemetlen, persze az sem esett egy súlycsoportba egy Kitörés Perbál környéki februári csontig hatoló szelével. (A térképen érdekes volt Perbált és Szomort látni, nem olyan nagy a Gerecse...)

A műútról már láthatóak voltak Kesztölc fényei, itt inkább a toronyiránt haladást választottam, szerencsém is volt, mert könnyen járható volt a terep, sem bokrok, sem szántás, sem árkok-csatornák nem akadályoztak. A településen kavarogtam egy kicsit, majd sikerült megtalálni előbb a kék jelzést, majd az első ellenőrzőpontot is a Hársfa kocsma mellett.
Az első, emelkedőkkel nemigen tarkított 5,4 kilométer 1 óra 20 perc alatti megtétele már sejtetni engedte, hogy itt nem számíthatok rekorddöntögető sebességre. Ez a következtetés nem okozott nagy lelki törést, hiszen eredetileg is kényelmesre vett tempóval terveztem megtenni a negyven kilométert.

Rövid aszfaltos szakaszt gyűrtem le egy százas induló társaságában, kicsit bizonytalankodtunk a zöld jelzés megtalálásánál, de a sporttárs (a GPS segítségét igénybevéve) jelezte, hogy jó irányba haladunk. A villanyoszlop könnyen azonosítható volt, a fényvisszaverő szalagokkal rendkívül látványosan "kikapuzott" emelkedőről már nem is beszélve. A sporttárs hatvan kilométerrel a lábában simán elhagyott, nem is láttam többet a túra során. Következett a túra első kaptatója a Kétágú-hegyre, itt alaposan le is izzadtam.

A háttérben Kesztölc narancssárga fényei, középen kéken egy, a Kétágú-hegyre
vezető emelkedőt épp megkezdő túrázócsoport lámpáinak fényei látszanak

A szintben kanyargó erdészeti útra rátérve megkezdődött a túra hangulatát leginkább visszaadó szakasz: sötét fák, szürke éggel a háttérben, mély csönd, csak a szél tépte halkan a fák lombjának csúcsát.
Néha felvillant előttem egy lámpa, visszatekintve magam mögött láthattam egy kisebb követő csoport fényeit.

A mögöttem érkező hármas csoport az első igazolókód begyűjtésekor ért utol a Pilis-nyeregben, lefényképeztem a második világháború áldozatainak emlékművét, ami ahhoz képest, hogy az első félóra után szembesültem az éjszakai fotózás számomra szinte leküzdhetetlen nehézségeivel, nem is sikerült rosszul.
Nem időztem sokat, a nyergen a fák között átfújt a szél, ez pedig nem volt kellemes leizzadt háttal, hamar fázni kezdtem.

Elrágtam egy répát és nekiindultam a következő emelkedőnek, immáron már a Pilis felé vezetőnek. Erről az oldalról még sosem másztam meg a hegyet, majdnem el is néztem egy kanyart párszáz méter után, ráadásul ahogy emelkedett fölfelé az ösvény, egyre sűrűsödött a köd, tíz méter körülire csökkentve a látótávolságot. A turistaút itt jól azonosíthatóan haladt, kevés volt a nem egyértelmű elágazás.
Ennek ellenére azért erősen figyeltem a jelzéseket, sokat segítettek a frissen festett darabok. Úgy éreztem, a tempóm nem engedné meg el nagyobb eltévelyedés időveszteségét. Ráadásul néha csöpörögni is kezdett a nedvesség, szerencsére nem a felhőkből, inkább csak a fák leveleiről hullott le az összegyűlt nedvesség.

Sokkal rosszabb körülmények között is kapaszkodtam már föl a Pilisre, így nem csoda, hogy nem merült föl bennem a "mit keresek én itt ilyenkor" kérdés, bár ha eleredt volna az eső, alighanem föltettem volna magamnak néhányszor. Így viszont még a vastagabb, vízálló felsőmet sem kellett előkotornom a zsák aljából.

A régi katonai objektumról lefelé vezető aszfaltúthoz kijutva, a Nagy-Bodzás-hegytől északnyugatra jött a soros elkeveredésem: vattaszerű ködben a műút előtti utolsó száz-kétszáz méteren már nem láttam a zöld sáv jelet, az aszfaltra kiérve pedig egy friss piros keresztet pillantottam meg a zseblámpám fénykörében.
Zsák le a vizes fűbe, tájoló elő, térképet betájolni, útkanyart és turistautakat azonosítani, rövid kevergés után meg is találtam az út megfelelő oldalán az ösvényt, pár fával arrébb az első zöld jelet és pár tíz méterrel odébb jelzőtáblák is mutatták a megfelelő irányt.

Innen már nem sok emelkedő várt rám a Pilis-tető oldaláig, és következett a fehéren csillogó kövekkel teli szerpentin, ezúttal lefelé. A kanyarok levágását nemcsak azért volt érdemes mellőzni, mert az itiner is felhívta rá a figyelmet, de az térdet-bokát is sokkal jobban kímélte a kevésbé meredek haladás.
Jó idő után itt lehetett ismét a civilizáció hangjait hallani: kutyaugatást a lakott területek felől.

Piliscsév fényei a Pilis-tető oldalából

A szerpentin után már ismerős szakaszon haladtam tovább, lefelé az erdőben a Szántó-nyereg felé. A piros sáv jelzés keresztezése már azt mutatta, hogy a következő ellenőrzőpont célegyenesében vagyok, az utolsó szakaszon már látni lehetett a fényeket is, amiket nemigen tudtam mire vélni, egészen addig, míg ki nem lyukadtam az ellenőrzőpontra. 4 óra 20 percbe tellett megtennem idáig a 19,2 kilométert, ami még mindig gyorsulást jelentett az első etaphoz képest...

A Szántó-nyeregben autók, egy stecklámpa fénye, hosszú terített asztal, körözött, mandarin, süti fogadott, enni- és innivaló halmokban. Vigyázni kellett, nehogy túlegyem magam.
A hőmérséklet miatt itt sem maradtam soká, az utolsó répát rágcsálva indultam tovább. Elvacakoltam egy darabig, míg megtaláltam a zöld jelzés leágazását az erdészeti útról, de miután meglett, egy újabb csöndes, sötét és ködös szakasz következett a Hosszú-hegy mellett.

Köd előttem, köd utánam a Hosszú-hegy oldalában

A kék sáv jelzés megérkezésével változott az út és a látási viszonyok is, a zöld elkanyarodott Szent-kút felé, én pedig ráértem a széles útra a csobánkai műút felé. A köd elmaradt mögöttem, az erdőből kiérve a lámpát is lekapcsoltam, még így is jól járható volt ez a szakasz.
A műútnál megpihentem egy kicsit, próbáltam fényképezni, de csak egy jelzőtábláról akaratlanul készült közeli sikerült értékelhető minőségűre. Mivel erre sem foghattam a molyolást, nem volt mit tenni, ballagtam tovább a kerékpárúton az éjszakai égbolt alatt.

A Kevély-nyeregbe vezető emelkedő volt az, aminél úgy éreztem, "sosem érünk fel", ahogy az itiner fogalmazott, de a sárga sáv becsatlakozása után újult erővel másztam meg az utolsó métereket. 2 óra 35 perc alig több, mint tíz kilométerre azt jelentette, hogy megint lassultam valamelyest.
A betervezett szendvicsemet sem tudtam megenni anélkül, hogy fázni ne kezdtem volna, meg aztán minél előbb túl is akartam esni a túra utolsó jelentősebb emelkedőjén, ezért aztán a régi ismerősként üdvözölt ködben a "két bokor között bevezető" piros jelzésen folytattam tovább a kaptatást a szűk, sziklás ösvényen felfelé.

Odalent Solymár fekszik a Nagy-Kevély alatt

Ismét leizzadtam, mire felértem a Nagy-Kevélyre, ahonnan a Pilis-tető oldalához hasonlóan az odalent elterülő települések éjszakai fényei voltak az éjszakai panoráma fő látványosságai. Nem nézelődtem sokat, néhány fénykép után ereszkedni kezdtem - ezúttal már a cél felé.

A Nagy-Kevély csúcstáblája a ködös éjszakában

Az ösvények rendre elágaztak, egymásba fonódtak - egyszer túlságosan el is tértem jobbra, egészen a meredélyig, onnan kellett visszakapaszkodnom az igazi csapásra. A meredek rész igazi ízületgyilkos, technikás szakasz volt, egy ízben majdnem magam alá fordult a bal bokám, de a bakancs segített.

Innen kezdve egyre több túrázóval találkoztam össze, vagy ők előztek engem, vagy én őket. Az Ezüst-Kevélyről már Budapest fényei fogadtak minket az éjszakai látóhatáron, délnyugat felől pedig halk kakaskukorékolást hozott a szél...

Az ott már Budapest!

A Nagy-Kevélytől kezdődő szakasztól tartottam egy kissé tájékozódás szempontjából, a tavalyi, Csillaghegyről induló Pilis 35 túra elején kavartam el úgy, hogy csak az Ezüst-Kevélynél találtam vissza az itinerben jelölt turistajelzésre.

Rövid erdei lejtős szakasz után egy javított talajút következett, egy alaposan kiszalagozott kereszteződés után.
Az Ürömi útnál én aszfaltos szakaszra számítottam, ehelyett csak keresztezni kellett, majd jött egy rövidebb nyílt szakasz, utána a kanyargás a bokros-cserjés szakaszon, a keskeny törzsekre-ágakra festett friss piros sáv jelzésekkel.

Nagyon más kép élt bennem erről a szakaszról, a tavaly nyári napközbeni túra nem egészen ugyanaz, mint egy november éjszakai ködös változat...
Az itiner itt két helyen is szalagozást ígért, ami nem volt ugyan kirakva (pedig itt egészen biztosan az előírt útvonalon haladtam), de ez nagy gondot nem okozott.

A cserjés után még három hajnali, néptelen budai utca és ugyan nem sokkal a szintidőn belül, de a túra teljesítve.

Táv (itiner szerint): 37,1 km
Táv (GPS szerint): 41,1 km
Menetidő: 9 óra 20 perc
Bruttó sebesség: 4,4 km/ó

Állásidő: 1 óra 10 perc
Nettó sebesség: 5,03 km/ó

Szintemelkedés: 1132 méter
CsCs pont: 30,5 pont

Összesítve:
Szintemelkedés: 8641 méter
CsCs pont: 245,2 pont

Az 5 kilométer/óra fölötti menetsebességet szerintem nem kell magyarázni, a 4,4 is vállalható, pláne a kényelmesebbnek szánt tempóhoz képest (nyilván ezeket a GPS alapján mért távra számoltam, hiszen a kevergéseket is le kellett gyalogolni).

A túra hangulatos volt, még ha nem is teleszórva ellenőrzőpontokkal, dehát egy 100 kilométeres túrán nem lehetnek óránként frissítőpontok, különösen, ha egy kimondottan "spártainak" tervezett változatról van szó. Az éjszaka, különösen az évszak hozta köddel, főleg magányos teljesítésnél különleges színezetet ad az élményhez.

Néhány gondolat:

- Gratula minden teljesítőnek, különösen a százas táv leküzdőinek!

- Nem árt megnézni az útvonalat a térképen még otthon: én a Kétágú-hegy után jöttem rá, hogy a Pilis-turistatérképem Dorogtól kezdődik és részletesebb, mint a Gerecse-térkép...

- A zsák súlyával semmi gondom nem volt, jól bírtam (bár a végére könnyebb is lett pár kilóval), másnap éreztem egy kissé a vállaim, de nem volt komoly.

- A szintidőhöz közeli teljesítés nem túl biztató, főleg ha azt nézem, hogy egy Tortúrából még hiányzott volna 25 kilométer és 900 méter szintemelkedés. Ezért csak magamat hibáztathatom, az elmúlt négy hónapban alig mentem 50 kilométert összesen, önhibámból pedig legalább két huszonegynéhány kilométeres túrát passzoltam el, ezen javítani kell.

- (Nem csak a fenti okokból kifolyólag, de) nem jövőre fogom teljesíteni életem első száz kilométeres gyalogtúráját...

- A célban ücsörögve leesett, miért is Iszinik a túra neve. Ha valaki még nem jött volna rá, bátran jelezze kommentben!

H2T