Erdőkerülő

2011. április 9.
 
Útvonal:
Pásztó - Hasznos - Ágasvár - Mátraszentimre - Bagolyirtás - Tót-hegyes - Hidegkúti th. - Nagyparlag vh. - János-vára - Horka - Muzsla - Nyikom-nyereg - Pásztó

Már az elején is érdekesen indult...

Eredetileg erre a hétvégére a Bükki források 50 túrát terveztem be, de nem számoltam a tömegközlekedés sajátosságaival. Sajnos a 200 kilométeres utat 4 óra 30 perc alatt tudtam volna megtenni, két MÁV átszállással, majd Miskolcon belül már nem is pontosítottam, mennyi átszállással, elég volt annyit látnom, hogy a Tiszai pályaudvar és Lillafüred közötti 17,5 kilométert leggyorsabban 1 óra 10 perc alatt lehetne megtenni. Kevés teljesítménytúra ér meg 9 óra utazást, és számomra a Bükki források 50 annak ellenére, hogy pozitív jelzéseket kaptam róla, nálam nem tartozik ezek közé.

Lendületes újratervezés következett tehát, szerencsémre ezen a hétvégén bőséges volt a túrakínálat, én pedig a Pásztó 50-re szavaztam (bár nem annyi lett és akár kevesebb is lehetett volna, de azért ne szaladjunk a dolgok elébe). Utazási idő (oda) 2 óra 20 perc, ez teljesen vállalható.

Kevés holmit vittem magammal: váltás zokni, póló, nadrág, pulóver; szendvicsek; 3 liter víz; vízálló fölső; térkép; GPS. Idén mégiscsak ez volt az első ötvenesem, nem akartam túlzásba vinni. Ez olyannyira sikerült, hogy életem eddigi legtrógerebb felkészülését sikerült véghezvinnem: a szendvicsek elkészítésén, a camelbak föltöltésén meg a zsákba pakoláson kívül gyakorlatilag semmit sem csináltam. Erre az a legjellemzőbb, hogy a GPS-hez vittem magammal 3 pár akksit, de egyik töltöttsége sem volt nagyobb 20 %-nál. A túra alatt mindet el is használtam. Első (kézenfekvő) tanulság: készülni fontos!

Hét óra előtt megérkeztem Pásztóra, megfigyeltem, merre indulnak a tapasztaltabb sporttársak, aztán még gyorsan betértem egy kávéra a helyi vendéglátóipari egységbe.

A rajthoz igyekvő és onnan már elindult túrázók nyomán én is eljutottam a nevezésig. Egyik legnagyobb gondomat a kedves adminisztráló hölgy gyorsan megoldotta: nem gond, ha az 51 kilométeres távra nevezek és menet közben úgy döntök, hogy elég lesz nekem a 39 kilométer is.

A célkitűzésem az volt, hogy 10 órán belül teljesítsem az 51 kilométeres távot, tehát kicsit jobb, mint 5 km/órás átlagot menjek.

7 óra 16 perckor neki is indultam a túrának. Az első ellenőrzőpont, az Oskolamester háza gyakorlatilag 500 méterre volt a rajttól, kiszalagozva (bár volt, aki itt kereste a rajtot). Újabb hibára derült fény: nem volt nálam toll. Kaptam kölcsön.

Nekiindultam a következő etapnak: kigyalogoltam Pásztóról a lámpagyár mellett, végig Hasznos falu főutcáján, végül a falu után a zöld sávot követve be a természetbe (avagy vissza, kinek hogyan tetszik). Egy könnyedebb emelkedő után, 6 kilométernél következett a második ellenőrzőpont, a Cserteri-vár, szép kilátással a völgyre. (Visszafelé a völgy túloldalán levő hegytalpról még  szebb, de ott azt már nem igazán tudtam értékelni). Kaptam egy télifagyit és indultam is tovább.

A sportrepülőtéren bemutatkozott a nap legnagyobb természeti kellemetlensége: a szél. Örültem, amikor bejutottam az erdőbe, ott teljesen elviselhető, kellemes, napos idő volt.

Félúton a következő pont felé összetalálkoztam egy ismerőssel, ő a 27 kilométeres távon indult. Együtt jutottunk el a 3. ellenőrzőpontig, Ágasvárra, ahol aztán okosan hagytam magam rábeszélni egy sörre. Újabb tanulság: túra közbeni sörözés csak akkor engedhető meg, ha valami 20-30 kilométeres távra kimondottan csak sétálás céljából indultuk neki!

Ágasvár után körülbelül egy kilométerrel el is váltunk, én haladtam tovább a zöld négyszögön, a Csörgő-patak mentén. Többször is keresztezni kellett a patakot, érdekes, hogy mennyi tétovázó túrázót lehet ilyenkor látni, pedig olyan köves volt a patakmeder, hogy legtöbbször lassítás nélkül lehetett áthaladni rajta. Gondolom, a beázástól tartottak. (Rajtam is "beázós" bakancs volt, én sem gázolhattam át a sekélyen.)

Mátraszentimrére viszonylag jó tempóban értem be, de itt is sikerült elkevernem pár száz métert, mire megtaláltam a Hóvirág italbolt/kocsma kombinációjú helyiségben az ellenőrzőpontot. Pecsételtettem, megettem két szelet zsíroskenyeret lilahagymával (a túrák legjobb étele), eközben kicsit belenéztem a Forma-1 időmérő edzésébe néhány - a sörrendelés hangszínéből adódóan valószínűleg ittas - helybeli társaságában és indultam is tovább. Eredetileg úgy terveztem, hogy itt tartok egy kisebb pihenőt és iszom egy energiaitalt az első 860 méter szintemelkedés örömére, de az ágasvári sör miatt erről letettem.

[Technikai megjegyzés: a túra szervezése kitűnő volt, csak az ellenőrzőpontok elosztása nem volt ínyemre. Az első 18 kilométeren volt 3, utána a hátralevő 33 kilométeren megint 3. A túrázók lelkivilága (tudom, hogy az senki sem érdekel) szempontjából jobb lenne a fordított eloszlás - bár nyilván a terep is meghatározza, hova lehet pontot telepíteni, meg a szervezők lelkiállapota, hogy mennyire akarják kiszűrni a kispistázókat.]

Valahol Bagolyirtás környékén kezdődött az a holtpont, ami aztán jól el is tartott tíz kilométeren keresztül. Fájni kezdett a bal térdem hátsó része, főleg a lefelé haladásnál, szintben még úgy-ahogy elment. A tempót továbbra is tartottam, a tájékozódással itt nem volt gond. A Pelyhes-rétnél utolértem egy kis csoportot, akiknek gondjuk volt az itiner értelmezésével - néha annyira részletes akart lenni, hogy valóban kissé zavaros lett. A Pelyhes-réten kiváló panoráma nyílt a pihenőről a völgyre, az északi irányú fenyves olyan sűrű volt, hogy hiába volt verőfényes napsütés, a nappal közepén, 30-40 méterre a turistaúttól már sötét volt, mintha éjszaka lenne odabent.

Fejben kellett kicsit összeszednem magam, a Hidegkútra vezető utolsó 3-4 kilométeren arra gondoltam, hogy nemsokára megvan a féltáv, ott úgyis megállok és átgondolom, hogy a negyvenes vagy az ötvenes távon induljak-e tovább.

A 40 kilométeres távon még körülbelül 11 kilométert kellett volna megtennem, nagyobb emelkedő nélkül, úgy saccoltam, hogy ez két óra alatt meglenne.

Az 50 kilométeres távon még vissza volt 23 kilométer, benne a Muzslára vezető emelkedővel. Úgy gondoltam, ez körülbelül 4 óra 20 perc lehet időben.

Aztán még következett néhány gondolat: igazából az 50 kilométeres távra neveztem, a lábam nem sérült meg, csak fájdogált (ebben nyilván az is közrejátszott, hogy többet rugdostam 28 kilométer alatt felváltott lábbal a kiálló köveket, mint máskor 60 kilométer alatt összesen), teljesítménytúrát még nem kellett feladnom, és az útvonalmetszetet nézegetve a Muzsla igazi kihívásnak tűnt.

Így aztán továbbindultam nyugat felé a sárga sávon, az 50 kilométeres távon. Az első 4-5 kilométer lejtett, jól haladtam, bele is kocogtam egy kicsit, hogy jobban haladjak (visszagondolva persze nem kellett volna, de akkor jó ötletnek tűnt).

Nagyparlagon, 30 kilométernél újabb figyelmeztető jel következett: kis híján elkevertem, hiába fogalmazott pontosan az itiner.

"A tisztásra érve balról a Nagyparlagi-eh., jobbról a Muzsla üdvözöl. Egyenesen tovább a dózer úton, de már S- jelzés helyett Z (négyszög) jelzést kell követnünk."

Nekem majdnem sikerült letérnem jobbra a dózer útról, ahonnan a zöld négyszög becsatlakozott.

A Muzsla észak felől látható erdős csúcsa a nyugati irányba elnyúló hosszú gerinccel nem volt túl bizalomgerjesztő, már innen is magasnak tűnt, pedig még hátravolt legalább 150 méter ereszkedés szintben, mielőtt megkezdődött volna a kaptató.

Az egész túra során ez a 3-4 kilométeres szakasz volt a legnagyobb mélypontom, de még itt sem bántam meg, hogy az ötven kilométeres távot választottam.

Haladtam tovább, fenyveseken keresztül, majd elértem a zöld négyszög - sárga kereszt közös utat, ami teljesen jól járható, halvány ösvény volt, kellő mennyiségű turistajelzéssel, pedig az itiner azt írta rá:

"Az út kijáratlansága miatt itt is figyelmesen haladjunk!"

Itt már kicsit jobban éreztem magam, elég jó ütemben is haladtam.

A Zám-patakhoz egy szerpentin jellegű ösvény vezetett le egy meredek domboldalon, itt-ott levágtam, hogy rövidebb idő alatt lent legyek. A jelzett útról így le is tértem, és attól nyugatra értem el a patakmedret.

Itt következett a túra során a legnagyobb és legszégyenletesebb baklövésem. Visszamentem kelet felé és meg is találtam a jelzéseket (köztük már a zöld sávot is), de - ahelyett, hogy átgondolom, merre kell menni, megnézem az égtájakat vagy a térképvázlatot -, azután, hogy elindultam és körülbelül 20 lépést meg is tettem a helyes irányba, nagy lelki nyugalommal meggondoltam magam, előkotortam egy szendvicset és elindultam kelet felé.

• nem vettem észre, hogy általános irány szerint nyugat-északnyugatra kellene haladnom, itt pedig néhány száz métert északra;
  
  
• nem vettem észre, hogy a patak, ami mentén keletre fordultam, nem a Diós-patak, hanem a Zám-patak;
  
  
• nem vettem észre, hogy a keletre fordulás előtt érinteni kellene egy ellenőrzőpontot;
  
  
• nem vettem észre, hogy a patak völgye enyhén dzsungel jellegű (bedőlt fák, bokrok, kevés gázló), itt biztos nem haladtak el aznap teljesítménytúrázók;
  
  
• nem vettem észre, hogy egyetlen emberi lábnyom sincs előttem, csak vaddisznók és őzek nyomai.

Sajnos jobban érdekelt az, hogy haladjak és fogyjanak a kilométerek, mint az, hogy melyik irányba kellene haladni. Újabb tanulság: többet ésszel, mint ész nélkül!

Sikerült megtennem vagy másfél kilométert, mire észbe kaptam és visszatértem a helyes útra. Az egyetlen pozitív dolog az egészben az, hogy találtam egy ember által elég ritkán látogatott helyett, víz mellett, ami - a vaddisznócsapásoktól elhúzódva - nagyon alkalmas lehet éjszakázásra.

Ráadásul, mivel kicsit föl is idegesítettem magam az eltévedésen, a lábamra sem figyeltem annyira és innen körülbelül egy óra alatt, 15 órára elértem a 6. ellenőrzőpontra, Horkára.

A pontőröktől hallottam, hogy ekkortól már nem engednek az 50 kilométeres távra menni senkit Hidegkútról, terelik őket a 40 kilométeres távra. Időben voltam, körülbelül 7 óra 45 perc alatt tettem meg 41 kilométert, a tempó is 5 km/ó fölött volt. Hátravolt még 5 kilométer emelkedő a Muzslára, onnan 2 kilométer az utolsó ellenőrzőpont, majd 7 kilométer a cél, úgy számoltam, hogy 3 - 3,5 óra alatt beérek. Nem is időztem itt sokat, elvettem még egy savanyúcukrot és irány a Muzsla.

Következett a túra legkeményebb, de sportszempontból a legjobb része.

Az első szakasz meredeken emelkedett 130 métert, ez még könnyen ment, valószínűleg azért, mert kissé kifújtam magam és az emelkedés is kicsit más terhelést adott a lábamnak, mint az utolsó néhány óra.

Utána kicsit enyhült az emelkedő, de érdekes módon mindig olyan hajlásszöggel, hogy nem látszott soha elérendő tető. Egy-egy nyeregnek vagy egyenesnek tetsző szakasz igen, de amikor odaértem, mindig kiderült, hogy az emelkedő mögött kezdődik az újabb.
A körülbelül 5 kilométeres szakasznak becslésem szerint 80%-a volt emelkedő, ez 610 méteres emelkedéssel számolva átlagosan is 15%. Nem gyenge.

A 600 méteren levő nyereg előtt ismét meredekebbé vált a szakasz, ráadásul megjött a szél is a nyíltabb részeken, néha igen komoly lökésekkel. Arra próbáltam figyelni, hogy amennyire lehet, folyamatosan haladjak fölfelé - a sebesség ezen a részen egyáltalán nem számított, csak a tengerszint feletti magasság. A nyeregből nagyon szép volt a kilátás déli irányba - de nem nézelődtem túl sokáig.

720 méternél csalódottan vettem észre, hogy megint ereszkedik az ösvény 20-30 métert - semmi kedvem nem volt magasságot veszíteni. Abból a nyeregből indult az utolsó két meredekebb emelkedő, a tetőt már a második közepéről lehetett látni, de az addigi tapasztalatokból kiindulva már nem gondoltam bele ilyesmibe.

A GPS is megőrült: fölfelé lépkedtem, de ő visszaszámolta a magasságot 738 méterről 732 méterig, aztán a tetőn megállapított egy 811 méteres magasságot, 20 méterrel odébb, a Muzsla tábla mellett meg 798 métert - na akkor néztem meg utoljára (kissé igazságtalanul, mert addig többször is a segítségemre volt).

Nem maradtam sokat a tetőn, egyrészt a szél miatt elég barátságtalan volt fönt az időjárás, másrészt minél gyorsabban le akartam tudni az utolsó emelkedőt a Nyikom-nyereg előtt, harmadrészt több időbe került fölkapaszkodni, mint amivel számoltam, így haladnom kellett, mert kényelmesen akartam elérni a vonatot (a célban gulyásleves, átöltözés és séta a vasútállomásig, aminél a legrosszabb esettel számoltam, tehát vánszorgással).

A Nyikom-nyeregben a 7. ellenőrzőpont csak két kilométerre volt, az odavezető lejtő is kellemesen lejtett, itt jól tudtam haladni. A pecsételés után elővettem egy szendvicset és indultam is tovább. Innen a lejtő nagyon meredek és sziklás volt, még akkor is balesetveszélyes lett volna belekocogni, ha jó formában vagyok (ennyit az előzetes tervezésről), utólag már jól látszik, hogy igazán a Tót-hegyes és Horka közötti szakaszt lehetett volna megnyomni sebesség szempontjából, dehát én meg ott kínlódtam a leginkább. A növényzet nélküli hegylábon még búcsúzóul jól megrángatott a szél is, oda kellett figyelni, meg igyekeztem a térdemet is kímélni egy kicsit.

A nap navigációs részét sikerült még megkoronáznom azzal, hogy a sík részen belekavarodtam egy iszapos aljú vízmosásba. No comment.

Az utolsó szakasz a szőlőstől egyenes talajút, aztán aszfalt volt, ezt a részt tempósabban gyalogoltam végig, körülbelül 6 km/órával, hogy visszahozzam a Muzslára vezető úton elvesztett időt. Az itinerben érdekesen adtak meg néhány távolságot a városban: például 400 métert 150 méternek, 100 métert 200 méternek. Nem tudom, hogy ennek biztatás vagy téves becslés volt-e az oka, az utolsó kilométeren elfoglaltam magam a helyesbítgetéssel.

Összesítés a végén:

• 54,5 kilométer táv (3,5 kilométer elkavarás a Zám-patak völgyében);
• 9 óra 58 perc menetidő, 45 perc állás  (amit sokallok, de elég sokat nyűglődtem is);
• nettó 5,47 km/óra sebesség (ami ezen a terepen rendben is lenne);
• bruttó 5,08 km/óra sebesség (tehát sikerült elérni a kavarás ellenére is a kitűzött célt).

A célban gratuláció, oklevél, jelvény, egy tányér kiváló gulyásleves.
Összességében remek túra volt, szép erdők, patakokban gazdag táj, gyönyörű kilátás, a Muzsla pedig Szurdokpüspöki felől komoly emelkedő. Ment már jobban is 50 kilométeres teljesítménytúra, de bízom benne, hogy még fog is.

Részemről több odafigyeléssel jó néhány kellemetlenséget elkerülhettem volna. Jövőre is indulásesélyes a Pásztó 50.

Fénykép most sajnos nincs, pedig jó pár helyen érdemes lett volna fotózni.

[Plusz még egy tanulság a végére: ha hosszabb posztot akarok közzétenni, előbb írjam meg szövegszerkesztőben, mentsem el, aztán onnan illesszem be. Kínos, ha az utolsó mondatnál veszik el az egész.]

H2T