Erdőkerülő

Mivel végre sikerült áthidalnom az adatközlés hézagát, megnyílt a lehetőség, hogy az idei túrákról, amik nem szerepelnek a blogon (csak az első poszt felsorolásában), képes beszámolót tudjak közzétenni, néhány olyan megjegyzéssel, amik a legjellemzőbbek voltak egy-egy útra.

Természetesen nem ömlesztek föl mindent egyszerre, csak szép lassan egyesével - ezen a hétvégén új poszt nem jelenne meg, ezért az idei első túra képei következnek.

Nehéz túra volt, annak ellenére, hogy a szintemelkedés a túrakiírás szerint hajszálpontosan 10 méter. Az időjárás paradox módon épp az enyhesége miatt nehezítette meg a dolgom (a fagypont közelébe sem ért a hőmérséklet a január eleji időpont ellenére). A 30 kilométer nagyon meggyötört, részben azért, mert nem is voltam formában, részben azért, mert kétféle talajon lehetett menni: sáros/föltárcsázott (jobb esetben csak fölázott) gyepen vagy aszfalton. Fagyos vagy dermedt talajon sokkal gyorsabban lehetett volna haladni a gáton (így 6 óra alatt értem be).

  Makót elhagyva, a főútvonalon

Csak a gát elején kísérleteztem a gátkorona tetején haladni, aztán váltottam a töltés ártérrel ellentétes oldalára. Eredetileg 2 óra után akartam megállni, aztán mikor ez elérkezett, 12 kilométernél úgy döntöttem, inkább megyek még egy félórát és 15 kilométernél, féltávnál majd megpihenek. 15 kilométernél megnéztem az itinert (ami 20 kilométerre írta az egyetlen ellenőrzőpontot), és úgy döntöttem, hogy egy óra még belefér.

 Hát az első híd egyáltalán nem volt messze...

 Sőt a második sem...

 Hát itt orrba'-szájba' csak hidak vannak...

 És itt kezdődik a menet a gáton...

 ...de ez azért egyáltalán nem vicces.

Továbbhaladtam, 20 kilométernél tanácstalanul tévelyegtem, megkérdeztem egy futó sporttársat, hogy merre lehet a pont, mire lazán a háta mögé bökött és közölte, hogy 5 kilométerrel visszább. Utólag már sejtem, hogy talán még láttam is egy gátőrházszerűségből kiszivárogni túratársakat 15 kilométernél, amikor én előkotortam egy szendvicset a hátizsákomból.

Az árteret volt csak érdemes fotózni

Így aztán ott voltam 20 kilométernél pecsét nélkül, de tovább is indultam mérgemben, azzal az elgondolással, hogy megyek pihenő nélkül 24 kilométerig, aztán megállok és még egy órám lesz hátra.

Az egyértelműen látszik, hogy csak a talaj felső centiméterjei olvadtak föl...

A derékszögű kanyar már eseménynek számít, a gáton sár és víz...

...az ártérben pedig jég és víz.

24 kilométernél inkább eltoltam a megállót a 25. kilométerhez, ott pedig találkoztam egy szervezővel, aki azt mondta, én vagyok az első túrázó a 30 kilométeres távon - így aztán csak mentem tovább.

Ez már az aszfaltos befutó.

A gátkorona aszfaltozott részére érve átálltam a "100 lépés erőltetve - 50 lépés futás" módszerére egészen a célig (ami persze már a déli partról is bőven látszott).

És az ott már tényleg az a bizonyos híd...

Ha már az ember sajnos meglehetősen ritkán jut el Hollandiába a Nijmegen nevével fémjelzett 4x40 kilométeres Market Garden emlékmenetre (angol link), ez is egy lehetőség arra, hogy a magunk magyar módján vegyünk részt egy "A híd túl messze van" túrán.

 Monotóniatűrés fokozottan szükséges!

H2T