Erdőkerülő

És akkor következzen a második 30 kilométer hiteles története. Folytatás a Világos-hegyet követő rövid ebédszünet után.

Következett a nemszeretem rész: egyszerűen nem hiszem el, hogy a Mátrában ennyi aszfaltutat és dózerutat kell beletenni egy túraútvonalba. Különösen úgy, ha tudjuk, hogy Pásztóról indulva az első meg az utolsó 4-5 kilométer biztosan az lesz.

A Zöld Sas büfében pecsét (14:48-kor, tehát sikerült az utolsó 7,9 kilométert megtennem 1 óra 46 perc alatt, nem egy őrületes tempó), megint vízutántöltés, egy zsíros kenyér hagymával. Egész nagy sokadalom volt itt, gondolom, a rövidebb távoknak is ellenőrzőpontjuk volt ez. Tovább megint aszfalton, egy kicsit nem aszfalton, aztán megint aszfalton, Fallóskúton pedig meglepetésszerűen megint csak egy szám az ellenőrzőpont. Ezt is emelkedőnek számoltam induláskor, de közel sem volt egy súlycsoportban a Muzslai-nyereg - Világos-hegy -Ágasvár - Nyikom-nyereg kvartettel, talán 250 métert emelkedhetett, de kissé elnyújtva, nem olyan rövid táv alatt.

A Csörgő-patak völgye megint egy kellemesebb szakasz, egészen az Ágasvári-turistaházig.

Lefelé a Csörgő-patak völgyébe

Maga a patak...

...és a völgye kicsit följebbről.

A Pásztó 50 túrán egyáltalán nem bántam volna, ha föl kell kaptatni Ágasvárra, most viszont azt nem bántam volna, ha nem kell - tanulság: a túrázónak mindig van valami baja az útvonallal. Nagyon kínlódva jutottam föl, és lefelé sem mertem gyorsan haladni, nehogy kitörjem kezem-lábam a boka- és térdgyilkos köveken, zsákkal a hátamon. Elvileg a 160 méter szintemelkedés nem kellene, hogy sok legyen, de 500 méteren nekem annak bizonyult. 16:33-kor kaptam meg a pecsétet (6,9 kilométer 1 óra 45 perc alatt, még tovább lassultam), és a turistaháznál a lépcsőre leülve kénytelen voltam átszámolni a dolgokat. Még hátravolt körülbelül 4 órám és 19 kilométerem, ami egyáltalán nem teljesíthetetlen - ha nem az utolsó három-négy órám tempójával számolok. Ellenkező esetben viszont akár a vonat lekésése sem tűnt elképzelhetetlennek. Ezért és mert fáradtam is elég rendesen, megint nem sikerült végigfotózni a távot: az utolsó képet Zoltán-forrásnál lőttem.

Érdekes, valahogy a második, 20 kilométeres etap teljesítése után már közel sem voltam annyira virgonc, mint az első után.

Ágasvárról lefelé jövet, délkelet felé

És egy sziklaplató a másik irányban.

Gyorsítanom kellett és így is tettem, a Zoltán-forrásig egészen jó tempóban haladtam, nagyjából sikerült azt visszahozni, amit elpazaroltam Ágasvárra fölfelé. És még arra is rájöttem, hogy az izzadság véd egy kicsit a csaláncsípés ellen - nem utólag, hanem preventív jelleggel!

Az utolsó kép. Igen, ez embermagas és igen, ez csalán. Rendkívül kedves kis hely.

Mátrakeresztes felé persze megint jött az aszfalt, ami itt már határozottan idegesített. Magamban el is képzeltem, ahogy a szervezők beszélgetnek:

"Oké, megvan a 3000 méter fölötti szint, a 60 kilométeres táv meg a hét csúcs, mit rakjunk még bele, hogy minél durvább legyen? - Legyen húsz kilométer aszfalt meg dózerút!"

A Hideg-kút előtti emelkedőt inkább dühből csináltam, mint bármi egyébből, ezért nem is éreztem benne soknak a 310 méteres emelkedést (persze 4,1 kilométeren ez azért viselhető), de így is csak 18:24-kor sikerült pecsételtetnem, ami az utolsó 8 kilométerre, benne a Nyikom-nyeregre vezető emelkedővel nem igazán ígért sok jót. Igazából nem is néztem semmire, ha a pontőrök nem szólnak utánam, rossz irányba is indulok el. Itt pedig hamar kiderült (körülbelül 100 méter szintemelkedés után), hogy a düh kevés. Egy másfél kilométeres táv alatt 335 méteres emelkedőn csak a pőre, önmagában való erő számít, és abból volt nekem itt már a legkevesebb. Persze megint levert a víz, megint tíz-harminc lépésenként megálltam és nagyon-nagyon utáltam azt a szerpentint.

Itt aztán jön az addigi legrosszabb emelkedő, tíz-tizenöt lépéseket tudok csak egyszerre legyalogolni, az utolsó negyven métert három részletben tettem meg, és nem is tudom, hogy mikor értem föl pontosan - körülbelül 19 óra 20 perc lehetett. Nem is álltam meg, pedig itt terveztem egy utolsó evést (dehát Hideg-kúton sem ettem meg a magamnak beígért csokit), baktattam tovább, a lejtőt kihasználva egy kis kocogásra. Érdekes, hogy a lefelé és Pásztóra bevezető út most jóval rövidebbnek tűnt, mint a Pásztó 50 túrán. Az utolsó egy órát sikerült annyira megnyomnom, hogy végülis beértem negyed kilencre, még a 13 órán belül is, de az az igazság, hogy a Zoltán-forrástól már csak azt számolgattam, hogy a vonatot sikerüljön elérnem.

Általában értékelve a túrát: a szervezés színvonalas és gondos volt, jól eltalált vízutánpótlási helyekkel, a szintemelkedés durva, a pontok általában szépek, a gulyásleves a célban pedig megint nagyszerű. Negatívumok: a csúcsokon általában csak ellenőrzőszámok (alapvetően persze jó, ha sűrűn vannak az ellenőrzőpontok, de ha ezek csak számírogatósak, akkor semmit sem érnek), rengeteg aszfalt és dózerút a kikerülhetetleneken kívül is.

Megérte teljesíteni a távot, egy cseppet sem bántam meg, hogy elmentem erre a túrára, de az is biztos, hogy most egy darabig nem megyek Pásztóra túrázni. Futni egyáltalán nem ajánlanám, az én szintemen a meredek emelkedők nem futhatóak, és a lejtők körülbelül fele is túlságosan meredek vagy köves lett volna. 

Adatok:
teljesített táv: 60 km
teljes idő: 12 óra 55 perc
menetidő: 11 óra 42 perc
állásidő 1 óra 13 perc (ennek legalább a fele az emelkedőkön történt megállás)
bruttó sebesség: 4,65 km/ó
nettó sebesség: 5,13 km/ó

H2T