Erdőkerülő

2014. február 08-09.
Útvonal: Budai-vár -> Városmajor -> Fogaskerekű végállomás -> Diós-árok -> Széchenyi-hegy -> Normafa -> Virág-völgy -> János-hegy -> Nagy-Hárs-hegy -> Hűvösvölgy -> Vadaskerti emlékmű -> Újlaki-hegy -> Virágos-nyereg -> Csúcs-hegyi-nyereg -> Alsó-Jegenye-völgy -> Hidegkúti út -> Zsíros-hegy -> Nagy-Szénás -> Kutya-hegy -> Fehér út -> Perbál -> Anyácsapuszta -> Kakukk-hegy -> Szomor

A rajt felé haladva már a metróról leszállva is látszott az ott ácsorgó négy készenléti rendőr jelenlétéből, hogy a Kitörés túra aznap indul. A Várba fölérve pedig már az is tisztán mutatkozott, hogy mennyire alacsony a kerítés. A túrán indulók felszerelései közül a krómozott német rohamsisak, az usánka és a prémes gallérú sivatagi mintás kabát a bizarr kategóriába esett nálam; az acélbetétes bakancs és a nyúlmálha nagy eséllyel indult az önkínzásban; a brit DPM-95 mintás nadrágban és zubbonyban feszítő egyéneket meg a degeszre tömött málhamellényt egyszerűen nem tudtam hová tenni; a teljes gyakorlóöltözettel kombinált sportcipő és a Flectarn mintás zubbony karjára varrott német zászló alá húzott magyar nemzetiszín karszalag pedig számomra értelmezhetetlen volt. Az alakzatban menetelni próbálkozóknak csak a lépéstartás nem sikerült. (Persze a 60 kilométeres táv céljában nem sok ilyen egyént lehetett látni.)

Szerencsére nem kellett sok időt eltölteni a Kapisztrán téren, nekem legtovább a nevezési lap kitöltése és a nevezési díj előkeresése tartott. Az emléktáblát meg sem próbáltam lefotózni az önjelölt Rommelek fényképezkedése miatt, inkább elrajtoltam. Annál több időm marad világosban.

Közvetlenül a rajt után az idei szép létszámú induló néhol forgalmi akadályt képezett, pedig ott még eloszlott a kis utcákban a tömeg, a Diós-árokban fölfelé tömött sorokban haladtak fölfelé a túrázók, több szakértői csoportban volt téma a második világháború újravívása alternatív befejezéssel.

Az első ellenőrzőpont a Széchenyi-emlékmű volt 5,4 kilométernél, ahol korabeli ruhába öltözött ápolónők osztották a pecsétet a fegyelmezett sorba rendeződő túrázóknak. Alig több, mint egy óra alatt értem ide. A Normafánál jó időre végetért az aszfalt és megérkezett a köd, a zöld sávon pedig a sár helyett az olvadófélben levő latyakos hó okozott csúszásveszélyt. A szervezők jeges előrejelzése nem jött be. Hogy szerencsére vagy sajnos, mindenki döntse el maga. Itt is sűrűn voltunk még, az eltérő menetsebességek pedig nem segítették a tolongás csökkenését.

Gyertyagyújtás egy ismeretlen katona sírjánál

Erős lejtő következett, majd a második ellenőrzőpont, a Csacsi-rét. A túra első felére jellemző föl-le kombinációkból megvolt az első. Ez újabb 3,4 kilométer távolság megtételét jelentette 45 perc alatt, újabb pecsét (szintén ápolónők) és indultam is tovább, itt nem is nagyon lett volna értelme megállni.

A János-hegyi pontig még belefért bő másfél kilométeren 160 méter szintemelkedés, itt már valamennyire szétrázódott a mezőny, csak a nehezebben leküzdhető, technikás vagy csúszós helyeken tömörödtünk összébb. Ezen a részen két német túrázó jött mögöttem, az évforduló hangulatához illő volt a párbeszédüket hallgatni.

Túrázók sora a sötétben

A harmadik ellenőrzőpont közeledtét egy AK-klónnal, hegyi gyakorlónadrágban álló szervező jelezte, magán a ponton szovjet egyenruhába öltözött pontőrök osztották a (stílszerűen vörös csillagot ábrázoló) pecsétet. Kimondottan kellemes látvány volt a komisszár elvtársnőt alakító hölgy. 3,6 kilométer háromnegyed óra alatt, nagyjából a tervezett tempóval sikerült eddig haladnom. Itt betoltam a kapott csokit és még megfejeltem egy saját banánnal is. Nem volt farkasordító hideg, de az emelkedők alatt leizzadtam annyira, hogy ne legyen kellemes egyhelyben ácsorogni, öt percnyi frissítés után folytattam az utam.

Rövid aszfaltos szakasz után újabb lejtő jött, le a Budakeszi útig, immár a sárga jelzésen, amelyet a következő húsz kilométeren követnem kellett. Az a köd inkább alacsonyan húzódó felhő, mert lefelé elfogy, fölfelé pedig visszajön. A liftezés újabb etapjában a Nagy-Hárs-hegy környéke ismerős volt még decemberről, a kilátó alatt kisebb tömeg, a pontőrök "Papiere, bitte" felkiáltással pecsételnek. 2,6 kilométer 40 perc alatt, ez az emelkedő nem sikerült annyira, pedig nem éreztem veszélyesebbnek, mint az előzőt.

Túrázók csoportja készül átkelni a Nagykovácsi úton

A változatosság kedvéért ismét lefelé. ezúttal Hűvösvölgyig ereszkedem le, a teát kihagyom, csak annyira állok meg, hogy elemet cseréljek a lámpámban. Innen megint fölfelé, rövid egyenes szakaszok váltják az emelkedőket, a felhők miatt elég sötét van, pedig anélkül a holdfényben a tisztább szakaszokon lámpa nélkül is lehetne haladni. Az ellenőrzőpontot a szervezők lehozták az Újlaki-hegy elé, lámpával villogva jelzik, hol állnak. Itt elvileg volt egy berendezett egészségügyi pont is, de erről én valahogy lemaradtam. 6,4 kilométert sikerült letudnom egy óra alatt, talán túlságosan is igyekeztem visszagyorsulni - még csak a túra első harmada van meg, kell még az erő.

Ismeretlen magyar katona sírja Hűvösvölgyben

A sáros terep miatt nem kell felmászni az Újlaki-hegyre, ehelyett elmegyünk a gerinc mellett vezető jelöletlen úton, megkerülve a hegyet és mögötte csatlakozunk vissza a sárga jelzésre. Ez a szakasz kellemetlenül csúszós és sáros, az előttünk járók alaposan széttaposták az ösvényt, jó szolgálatot tesz a bakancs. (Jellemző adat, hogy 1,7 kilométert harminc perc alatt tettem meg.)

A Virágos-nyeregben rajsátorban helyezték el a hatvan kilométeres táv etetőpontját, német egyenruhás pontőrök, korabeli zene szól. és még fasírtot is osztanak meleg teával - hibátlan. Itt eltöltök majdnem egy negyedórát, és mire végzek, alaposan feltorlódik a sor a sátor előtt. Már csak azért is célszerű indulni, hogy ne kerüljek be ismét a tömegbe. Hosszú lejtő jön, egészen Solymárig, remélem, jól lehet majd haladni.

A huszonöt kilométeres táv célja mellett fordulok le az erdőbe, továbbra is a sárga sávot követve. Az ösvény a Csúcs-hegy oldalában vezet, csúszik, helyenként erősen letaposva, néhol keresztbedőlt fák nehezítik a haladást. Itt már egyedül haladtam, legalábbis hallótávolságon kívül, csak a lámpák fényeit lehetett látni időnként az erdőben. A következő pont az Alsó-Jegenye-völgy, 4,5 kilométer ötven perc alatt, újabb német pecsét és egy barátságos skót juhászkutya.

A Jegenye-völgyben sorra ismerős helyek mellett haladok tovább: Rózsika-forrás, a fehér mészkősziklák és a patak nagy vízesése marad el mögöttem, majd egy rövid szakasz Solymár belterületén és ismét fölfelé vezet az út, ami az elején sáros, majd a magasság növekedésével lassan inkább havassá - részben fagyott latyakossá válik. A kék sáv ismerős a januári BHTCS túráról, akkor is errefelé haladtam el és ez igaz lesz a következő 6 kilométerre is.

Néhány túrázó marad a sárga sávon és tesz egy párszáz méteres kitérőt, őket megelőzöm, egy eltévedt indulót útbaigazítok. A következő ellenőrzőpont az OKT Zsíros-hegyi pecsételőpontjánál, itt magyar honvédeknek öltözött pontőrök korabeli zenei aláfestés mellett teát osztanak. Megvan a túra fele, ráadásul a szintesebb, 33 kilométer 7 óra 10 perc alatt, valószínűsítem, hogy a reggel hatra célbaérés menni fog. (Az utolsó szakaszon 5,4 kilométert tettem meg egy óra tizenöt perc alatt, az emelkedők azért már nem mennek annyira.) Megeszek még egy csokit és egy banánt is - a Nagy-Szénásig vezető három kaptatón simán el fog égni.

Itt nem kell tájolnom, csak menni, a BHTCS-n sokkal rosszabbul éreztem magam ezen a részen, pedig akkor még nem volt 33 kilométer a hátam mögött. Bár most nem esik az eső, nincs igazán hideg sem. A feltámadó szél Nagykovácsi házai mellett vezető úton jelzi, hogy a Nagy-Szénás kopasz csúcsán azért ő lesz az úr.

A kopár rész messziről belátható, zseblámpák fényei haladnak sorban a sötétben fölfelé. Ahogy kiérek a csúcs szélárnyékából, igazán örülök a vastag víz- és szélálló kabátnak, egy egyszerű polárt simán átfújna a folyamatos és jéghideg szél. A hegy túloldalán a fák közé érve azonnal több fokkal emelkedik a hőérzetem.

Budapest fényei a Nagy-Szénásról
- legalábbis ami a fényképezőgépben megmaradt

A Kutya-hegyen átvezető út is gyorsabban és könnyebben megy ezúttal, nincs tévelygés és bizonytalankodás, lehet menni, a talaj fagyos, alig csúszik, sőt az erdőben még hófoltok is maradtak. Egy óra tíz perc alatt megvan az 5,6 kilométer a Fehér-úti ellenőrzőpontig, ami előtt "Achtung, Minen" feliratú, halálfejes táblát helyeztek el a pontőrök. Itt előkotrok a zsákomból két szendvicset meg egy csokit és megyek tovább a murvás úton. Már a Budai-hegység nyugati szélén járok ekkor, a hegyek lassan dombokká olvadnak, egy mélyúti szakasz után pedig már Perbál fényei is láthatóak előttem a távolban.

Ismeretlen német katona ideiglenes fejfája

A 2007-es Kitörés túráról emlékszem erre a szakaszra, innen a túra sík részén kegyetlenül hideg szél fújt és magas volt a hó. Ezúttal ettől nem kellett tartani, a szántóföldek között vezető talajúton jól lehetett haladni, a Békás-patakon egyszerű az átkelés. A Malom-földi pont az itinerrel ellentétben egyáltalán nincs beásva, a brit egyenruhába öltözött mogorva pontőr pedig német pecséteket osztogat. Szervezői mélypont? Megállás nélkül megyek is tovább. Újabb 5,9 kilométer egy óra alatt, ez tempós résztáv volt és a túra háromnegyede a hátam mögött.

A perbáli templom

Aszfaltos út jön, ami bevezet Perbálra és keresztül a falun, a kocsma előtt túrázók ülnek a padon, én már nem állok meg, megyek tovább. Jön a számomra legrosszabb szakasz. Sáros földúton kanyargok szántóföldek között és ez a sár a ragadós fajta: fölhalmozódik akár nyolc-tíz centi magasra és kétkilós koloncokban szakad le a bakancsról. Nyilván nem segített sokat az sem, hogy már kezdtem fáradni is (meg ásítozni is).

A szalagozással megerősített útvonal időnként konkrétan rávezet a szántóföldekre. Fölkaptatok a Nyakas-tetőre, lefelé indulva a sár kissé agyagosra változik, de marad ugyanolyan ragacsos. Két és fél órámba telik, míg elvergődök az anyácsapusztai pontig 7,3 kilométert. Nem esik jól és nem is megy jól. A Kakukk-hegy sötét tömbjének látványa sem túl szívderítő - de ha szervező lennék, alighanem én is fölzavarnám rá a mezőnyt.

A ponton egy korabeli motorkerékpár a romos épület előtt, az egyik pontőr pedig igen dicséretesen folyékony németséggel válaszol két német túrázó kérdéseire. Bőven belül vagyok az utolsó tíz kilométeren és szeretném minél előbb letudni, úgy számolok, hogy még két órát kell mennem a célig. Az út minősége nem javul, marad sáros és ragadós, arra megy el az erő nagy része, hogy rendesen tudjak haladni, a jó tempót elfelejthetem.

Oldalkocsis motorkerékpár az anyácsapusztai ponton

Elmegyek a nádas mellett, megkerülöm a tavat, átmegyek a raklaphídon, ami veszedelmesen csúszik a billegésével kombinálva. Megint szántóföld, épp a Kakukk-hegy lábánál csörtetek keresztül a tócsákon, amikor az utolsó pont őrei vörös színű jelzőrakétát lőnek föl a hegy tetején. A túra utolsó emelkedőjének vágok neki, az első harmada ragad, a középső csúszik, a harmadik meg simán megy és fönt vagyok az utolsó ellenőrzőpontnál - sátor, ismét német egyenruhás pontőrök és egy ismeretlen német katona sírja. 4,3 kilométer egy óra alatt, ami lassú, de már több, mint ötven kilométer van a hátam mögött és a terep sem ideális. Nem irigylem a futókat.

Elindulok lefelé, nem sokat keresgélem a csapást, hiszen előttem vannak Szomor fényei a völgyben, átvágok toronyiránt a sűrű fenyvesen lefelé ereszkedve és így elvesztegetek öt-tíz percet, de ez már nem zavar. Másfél kilométer a falu utcáin és beérek a célba, a sportcsarnokba. Másodszor is megvan.

Összességében a túra hangulatos, érdemes nekivágni, megéri a nevezési díjat. A nehézsége közepes, a szintemelkedés is átlagosnak mondható, bár nem egyenletes eloszlású, a Csúcsok Csúcsa pontszámot az utolsó húsz kilométer rontja le (addig körülbelül 40 - 45 között lehet). Apró anomália, hogy az itinerben megadott 2133 méter szint nem egyezik a ttt.hu naptárában szereplő 1810 méterrel; illetve a táv az itinerben 57,8 kilométer, a fenti honlapon pedig 58,6 kilométer.

Az ellenőrzőpontok sűrűn követik egymást, a legnagyobb távolság is csak 7,3 kilométer kettő közt, ami ilyen távon nem számít soknak. Nem ez az a túra, ahol az induló teletömheti magát zsíroskenyérrel, de az ellátás jó, a szervezők befektetett munkája és energiája látszik a pontok berendezésén és a pontőrök öltözetén is. Az itiner részletes és jól használható, egyedül a szintvázlat sikerült túlságosan kicsire.

A szervezők esetleg a jövőben jelezhetnék a Volánbusz felé, hogy a túra vasárnapján a vállalat számítson a megszokottnál jóval nagyobb utaslétszámra a reggel Budapest felé közlekedő járatain (a 06:49-kor induló busz zsúfolásig megtelt). Bár az apropója miatt ez a túra mindig túl fog terjeszkedni egy teljesítménytúra keretein, a történeti áttekintőből Wöhler tábornok utolsó két mondata azért nyugodtan kimaradhatott volna és az utolsó ellenőrzőpont is túl erős volt.

Tömegtúráról van szó, így negatívumok akadnak: sajnos szinte természetes az üvöltözés (még rutinosnak látszó túrázóktól is), a másik arcába fejlámpázás öt méterről, ha keresnek valakit; az pedig kimondott felelőtlenség, hogy valaki egy marék szentjánosbogár fényerejét erőlködve hozó lámpával indul neki egy éjszakai túrának; hogy víz nélkül kódorog az erdőben (két példát láttam rá); vagy a csoportosan indulók hagyják az egyik, túrázásban és tájékozódásban járatlan társukat egymagában lemaradni.

Táv: 57,8 kilométer
Menetidő: 12 óra 20 perc
Bruttó sebesség: 4,69 km/óra
(Érdekes, hogy 7 éve 11:55 alatt mentem végig.)

Állásidő: 35 perc
Nettó sebesség: 4,92 km/óra

Szintemelkedés: 1810 méter
CsCs pont: 31,3 pont

Összesítve:
Szintemelkedés: 27331 méter
CsCs pont: 757,1 pont

H2T