Mert rengeteg hely van Magyarországon, amit látni érdemes!
Útvonal: Mátrafüred -> Muzsla-tető -> Rákóczi-forrás -> Mátraháza -> Vörösmarty fogadó -> Parádsasvár -> Sós-cseri -> Fényespuszta -> Parádóhuta -> Pisztrángos-tó -> Gabi halála -> Sötét-lápa-nyerge -> Kékes -> Vályus-kút -> Csepegő-forrás -> Mátrafüred
Nem indult valami jól a reggelem, fáradtan és álmosan utaztam a cél felé és nem dobta föl igazán a hangulatomat az sem, hogy Gyöngyösön igencsak iparkodni kellett, hogy elérjem a Mátrafüredre induló buszt. A kocogást meglehetősen rosszul tűrte a bal térdhajlatom, és ez nem sok jóval kecsegtetett még jóval a rajt előtt. A hátizsákomból ezúttal már csak 2-3 kiló hiányzott a teljes terheléshez.
Mátrafüreden tömeg, rengeteg kocsi és polgárőrök, mintha csak valami búcsúba keveredtem volna. Úgy tűnik, hogy a Kékes Turista Egyesület összes túrája zsúfolt - így volt ez a tavalyi Mátrai Csillagokon is.
Az előnevezéssel spórolok egy százast, de az indulásnál nem segít, a sor hosszan kígyózik a rajtoltatók előtt, akik ketten is alig győzik a pecsételést és a rajtidő bejegyzését.
Határozottan hűvös van, mikor elrajtolok, még a mátrafüredi templomnál fölveszem a sapkám, a kesztyű és a kabát marad a zsákban és ez jó döntésnek bizonyul, hiszen szinte azonnal egy emelkedővel kezdődik az útvonal, föl a Muzsla-tetőre, ami azért szerencsére nem egészen a Pásztó-Szurdokpüspöki mellett található Muzsla kategóriája.
A Muzsla-tető őszi színekben 2012 március 10-én
Az erdőt még kétségbevonhatatlanul két szín uralja: a sárga és a barna, meg nem lehetne mondani, hogy elvileg már tavasz volna. Abból a szempontból viszont szerencsésnek tűnik a dolog, hogy az ösvényen fagyott a talaj, sár szóba sem jön (amint később kiderült, lesz helyette hó és jég, úgyhogy ez az öröm korai volt).
Ködös mátrai táj a Muzsla-tetőről északkeleti irányba
A Muzsla-tetőről lefelé ereszkedve jön az első havas-jeges szakasz, a jég önmagában is csúszik, a letaposott hó pedig nem sokkal kevésbé, óvatosan kell ereszkedni a bokrok között. Szerencsére a jeges szakasz nem hosszú, maradok a sárga sávon egészen Mátraházáig, a Rákóczi-forrásnál a negyvenesek balra fordulnak, nekik előbb meg kell mászniuk a Köves-bércet és Galyatetőt, mielőtt Parádsasvárnál ismét találkozna a két útvonal. A sok induló meglehetősen egyenletesen oszlik el a környezetemben, vannak előttem és mögöttem is, előznek is és én is előzök néhol.
Télinek tűnő ösvény márciusban
A forrás után kisebb emelkedők és lejtők következnek és helyenként hamisítatlan téli hangulata van a túrának, sok helyütt áll még a hó, a lejtőkön itt-ott tükörjég. Az idő is marad hűvös: a nap süt ugyan, de inkább csak világít, az erejét nem nagyon érezni. Elhaladok a hotelek mellett, illetve az egyiken keresztül, itt megállok fényképezni a Trianon-emlékműnél.
A Trianon-emlékmű
Egy-két fénykép elkészítésére gyakran megállok, de igyekszem nem sokat állni egyhelyben, mert hamar rámhűlik az átizzadt ing, garantált megfázás lenne, ha hagynám. Emelkedőknek fölfelé persze könnyen megizzadok, akkor nincs gond a fázással...
A távolban nem egy fehér vitorla, hanem egy tévétorony a Kékesen...
...de az út egyelőre nem arra vezet.
A következő ellenőrzőpont Mátraháza parkoló, pecsételtetek, iszom egy kis vizet, előveszek egy szendvicset, mert kezdek megéhezni. A pontőröktől kapok egy kocka csokit és megyek is tovább, ahogy levettem a hátizsákot, nagyon hamar fázni kezdett a hátam. Lefelé indul a piros sáv, ezért a sapka vissza a fejre, ha fölfelé kell menni, majd leveszem megint.
Egy jó darabon még marad a hó és a jég az ösvényen, ahogy a piros sávon gyaloglok Parádsasvár felé. Egy helyen próbálok patakot fényképezni, mérsékelt sikerrel.
Ahogy haladok észak felé, lassan kifogy a hó egy szakaszra, a Mátranyereghez már száraz lábbal érek ki, ott egy kis kanyargás a műúton, több futó is előz, itt tudnak haladni, nem kell bokatörő mutatványokkal csúszkálniuk, mint disznónak a jégen. Nem sokkal azután, hogy a műútról visszatérek az erdei ösvényre, el is érem a "mozgó" ellenőrzőpontot a Télizöldesen, ahol egy túrázó viccesnek szánt számonkérésére az egyik pontőr úgy felel:
"Mozgunk mi, toporgunk!"
A Rákóczi-turistaút Télizöldes és Parádsasvár között
Két óra tíz perc alatt értem el idáig, tíz és fél kilométerre az nem egetrengető tempó, de nagyjából rendben is lenne, ha tudnám tartani, ezen nem kell sokat aggódnom.
Valamerre arra van a következő ellenőrzőpont
Megigazítom mindkét zoknim, és megyek is tovább: lejt az út, de csúszik a hótól, ami pluszban köveket álcáz, maradok a gyaloglásnál. A hó nem tart soká, úgy másfél kilométerrel Parádsasvár előtt már száraz az ösvény és jól lehet haladni lefelé.
Harmincöt perc alatt oda is érek a következő ellenőrzőpontra, ahol három zsíroskenyeret is elpusztítok rövid idő alatt, aztán lefojtom egy lekváros kenyérrel és saját készletből egy almával. Hát ez eddig egy amolyan folyamatosan zabálós túrának tűnik.
Irány a Hársas-tető oldala
Nem is esik igazán jól a mérsékelt kis emelkedő a Sós-Cseri tető felé tele gyomorral, itt ráadásul már engedett a talaj felső rétegén a fagy, vékonyan sárga homokos-agyagos sár borítja az ösvényt. A pontnál mérgelődöm egy kicsit: ha egy hely van, ahol szúróbélyegzőt kell használni, igazán tehették volna ennek a téglalapját a lap szélére az igazolólapon. Bár örüljünk annak, ami van: legalább nem a belső szélére tették, középen legalább még el lehet érni.
Megjelennek a fenyőfák
Az útvonal továbbra is a sárga sávot követi, Fényespuszta helyett irány Parádóhuta. Az ösvény a Hársas-tető felé nagyjából szintvonalak mentén halad, megkerüli a Köszörű-völgyi víztározót, ami többször is elő-elősejlik a fák mögül, de igazán jó fényképet erről nem tudok készíteni, ez is egy olyan látvány, amit igazán szabad szemmel látva lehet értékelni. Szép lassan a bükkök helyett-mellett megjelennek a fenyőfák is, a gyanta illata ezen a hőmérsékleten még csak alig-alig érezhető.
Balra emelkedő és a Hársas-tetőhöz vezető gerinc,
odafent fenyőfák sorakoznak
Jobbra pedig a Köszörű-völgy keleti végéhez vezető lejtő
Egy kis közjáték, a helyszíne valahol az erdőben, Parádsasvár és Parádóhuta között. Csak egy kép és egy mondat:
"Oszt mért pont ide raktad ezt a kocsit, Lali?"
Negyed tizenkettő előtt megérkezem a parádóhutai ellenőrzőpontra, tizennyolc kilométer négy óra alatt, ezzel már egyáltalán nem vagyok elégedett, főképp, hogy innen következik a lényegi emelkedő rész, ahol szintén nehéz lesz gyorsítani. Gyors pecsételés és megyek is tovább. Viszont itt kiválóan meg tudom magamnak magyarázni a parádsasvári zabálásom azzal, hogy ott kellett feltölteni magam kalóriával, mert így pont a legjobb állapotban kezdhetem meg a "csúcstámadást".
A Szőke-víz patak völgye
A falu határában a Klarissza-csevicét nem fényképezem le és a vizét sem kóstolom meg - nem azért, mert annyira rohannék, hanem azért, mert épp folyamatban van egy ládányi és két szatyornyi flakon megtöltése és a helyi úriember láthatólag csak azzal van elfoglalva odalent, hogy egy utolsóutáni slukkot kipréseljen a cigarettájából, az a túrázó sporttárs sem kerül sorra, aki lesétált a forráshoz, így aztán én is továbbhaladok. Annyira azért nem sietek, hogy ne lőnék el néhány fényképet a Szőke-víz patakról és a Som-hegyi patakról.
A Som-hegyi patak völgyeKövetkezik az Ispánveszi emelkedő, szerintem a túra leggyönyörűbb része volt ez a piros kereszttel jelölt dél felé vezető szakasz, szolid emelkedő egy sűrű fenyvesben: szinte érezhető csönd, alig kijárt ösvény, a szükségesnél egy darabbal sem több turistajelzés.
Az ispánvészi emelkedő a fenyvesben
Jó iramban, folyamatosan haladtam fölfelé, persze ebben talán az is segített, hogy itt nem volt hó, sőt néhol kifejezetten csontszáraznak tűnt az erdő talaja.
A Kerek-dombon már nem nőnek fenyőkA Pisztrángos-tónál levő ellenőrzőpontnál aztán megint fehérbe borult az erdő. Tizenkét óra tízre érkeztem meg, 21,3 kilométerrel a hátam mögött, ami az átlagtempóban további lassulást jelentett. Ezzel azonban nem sokat foglalkoztam, hiszen a Kékesre vezető emelkedő nagyjából felét már megtettem. Jó néhányan összetorlódtunk ezen a szakaszon, azok a futók is gyaloglásra váltottak, akik körülöttem voltak.
A Gabi halála buckájaA Gabi halála felé vezető út meredeksége még nem lett volna túlságosan vészes, de rettentően csúsztak még a hóba taposott lábnyomok is. Itt is próbáltam folyamatos tempóban haladni fölfelé, ezt sokkal jobbnak tartom, mint a megyek pár percet - megállok kifújni magam ritmust. Na persze ez erősen függ az emelkedőtől is, például tavaly a Pásztó 50 utolsó emelkedőjénél a Nyikom-nyeregre fölfelé menet egyszerűen nem tudtam mást csinálni. Most viszont jól ment a kaptatás.
A Sötét-lápa gerincén alig dereng át a nap, pedig alig múlt dél
Annak ellenére, hogy a métereket tempósan gyűrtem lefelé, az eséseket már nem sikerült elkerülnöm, a legutolsó szakaszon, közvetlenül a Sötét-lápa nyerge előtti utolsó szerpentinfordulatnál először megúsztam annyival, hogy letámasztottam a kezeimet, majd a következő lépésnél, miközben még azon örvendeztem, hogy milyen remekül megoldottam az előző megcsúszást, szinte fekvőtámaszig csúszott ki alólam a lábam. Majd fönt, a Sötét-lápa nyergén, mikor már kijutottam a nagyjából vízszintes talajra, mintaszerűen vágódtam hanyatt. Hiába, a könnyű bakancsom talpa nem a tapadásra van kihegyezve.
A jobb oldalon induló emelkedő vezet föl a tetőreA túra utolsó emelkedője következett a kék sávon, keletről föl a Kékesre. Érdekes, hogy az első száz-kétszáz méteren még hómentes volt az ösvény. Ez a rész már nem emelkedett olyan meredeken, mint a Gabi halála - Sötét-lápa nyerge szakasz.
Ez ugyanaz a torony, de már sokkal közelebbrőlA csúcson öt perccel egy óra előtt pecsételtem, kihagytam a pontőrök almáját, inkább megjutalmaztam magam a saját készletből naranccsal és csokival, meg ejtőztem körülbelül tíz percet odafönt a napsütésben.
A sípályán még elég jónak tűnt a hó
Végül nekivágtam a távból még hátralevő nyolc kilométer lejtőnek (egy óra negyvenöt perces idővel számoltam hozzá). A kezdeti pár száz méter elég veszélyesen tele volt felfagyásokkal, tükörjéggel, itt elég volt arra is figyelni, hogy ne törjem össze magam. A műútról letérve aztán javult annyit a helyzet a napsütés és a taposás miatt kissé meglottyant hóban, hogy elkezdhettem kocogni lefelé. A botladozásra és a kövekre figyelni kellett, de itt meglehetősen jól lehetett haladni. Itt hozta vissza a bakancsom a csúszkálás árát.
A Kékes déli lejtője
Gyakorlatilag sikerült végig lekocognom az utolsó ellenőrzőpontig, Vályús-kútig, 2,8 kilométert körülbelül húsz perc alatt - továbbra is kocogva igyekeztem lefelé, ami körülbelül a Fehér-kövesig működött. Az ösvény túlságosan tele volt kiálló kövekkel, kisebb sziklákkal és egy kevés sárral, én pedig nem akartam kockáztatni, hogy kificamítsam valamelyik bokám vagy összetörjem magam.
Az ehhez hasonló lejtőket inkább nem futottam meg
Ugyanezt mondhatom el a Vizes-keszőről, ahol egyszer elgondolkodtam rajta, hogy lemásszak a patakmederbe néhány fényképért, de végül úgy döntöttem, hogy inkább megyek tovább a cél felé.
Névtelen patak a Vizes-Keszőben
A Csepegő-forrástól már eseménytelenül zajlott a túra utolsó része: javított talajúton egészen Mátrafüred határáig, ott ereszkedés egy köves szerpentinen, fényképek a patakról, egy kicsit levágtam az útvonalból a Parádi úton, aztán célbaérés. 07:19-kor indultam és 14:30-kor értem be.
Az egész túrasorán egyszer sem vettem elő a GPS-t a zsákomból, így azt is csak a célban vettem észre, hogy nem sokkal féltávon túl, valahol Parádóhuta után lemerültek az akkumulátorok, így aztán pontos állásidőket nem tudok mondani a teljes távra. Amit biztosan tudok, hogy az első négy órában 3:35 volt a mozgás és 25 perc az állás 18,8 kilométer teljesített távval (bruttó 4,7 km/ó, nettó 5,2 km/ó).
Megbecsülve a többi állásidőt (gyakorlatilag csak fényképezés és a Kékes-tetői pihenés) összesen körülbelül 50 perc lehetett az összes állás, a mozgási idő pedig 06:20, ami ahhoz képest nem rossz, hogy ezt nagyjából hat-hat és fél óra körüli idővel számoltam még a túra előtt. Így a teljes távra a becsült sebességeim bruttó 4,5 km/ó, nettó 5,1 km/ó - mindkettő rendben van a Kékesre vezető emelkedő és a sok havas-jeges szakasz miatt.
A szintemelkedés 1436 méter a hivatalos adat szerint, a 32,44 kilométeres távra ez 44,2 CsCs pontot jelent.
Így az összesítettben 20 732 méter szintemelkedést és 501,1 pontot tudhatok a magaménak, ami szerint mindkét számítási módszer alapján kérvényezhetem a bronz fokozat kiutalását.
Pozitívumként említeném meg:
- sűrűn vannak az ellenőrzőpontok (gyakorlatilag órán belül mindegyik);
- a táv második harmada tetszett nekem a legjobban, de a harmadik sem rossz a Csepegő-forrásig (nincs semmi bajom az elsővel sem, de ott Mátraházáig kicsit túljárt és túlcivilizáltnak érzem a sárga sávot a műút és a hotelek, épületek miatt);
- a húsz kilométeres távot is fölviszik a Kékesre;
- jó az ellátás.
A terepfutók szempontjából nem nagyon tudom értékelni a túrát, én túrázóként azt mondom, hogy ilyen időjárási viszonyok között a harmincas távjából több a "nem futható" rész a hó, a jég és a köves szakaszok miatt.
Összességében: a tömeg nem véletlen, jó kis túra a Mátrahegy.
(Egyéb jellegű érdekesség, hogy körülbelül ugyanannyi időt töltöttem utazással, mint magával a túrázással, de a MÁV becsületére legyen mondva, a visszaúton annak ellenére, hogy egy öreg kis szerelvény közlekedett, kifogástalanul tisztított és fűtött vagonban utazhattam. A 10%-os járatritkítás semmiképpen sem megnyugtató, remélem, a korai járatok az Északi-középhegység felé megmaradnak.)
H2T
Utolsó kommentek