Erdőkerülő

Bejárt útvonal: Cserépfalu -> Noszvaj -> Gallasy-kripta -> Bogács -> Cserépváralja -> Cserépfalu

A szupertitkos útvonal miatt nem igazán tudtam, mire számítsak ezen a túrán, még itt a Bükkalján, Matyóföldön (mind az öt települést, amit érintettem, ide sorolják) sosem túráztam azelőtt.

"A [Bükk] hegységhez délen a riolitból, riolittufából és pannóniai üledékekből felépített Bükkalja támaszkodik."

forrás: Keresztesi Béla: Magyar erdők (Jóléti erdőgazdálkodás)
Akadémiai Kiadó, Budapest, 1971
második, bővített kiadás, 340. o.

A kicsivel nyolc óra utáni indulásom azt jelentette, hogy öt órán belüli teljesítést kellett kitűznöm, hogy még viszonylag normális időben érjek haza a hosszú hétvége után. Itt tudtam megtalálni az egyetlen pozitívumát annak, hogy nem volt nálam egy darab működőképes elem sem, mert így a fotózásra nem kellett időt számolnom, az már más kérdés, hogy a túraútvonalon hemzsegtek a fényképezésre érdemes helyek. Ez egyrészt azt jelenti, hogy ez a poszt száraz beszámoló lesz egyetlen kép nélkül, másrészt meg azt, hogy vissza kell mennem a Bükkaljára bepótolni ezt a hiányosságot.

Cserépfaluban és környékén a templom, a Suba-lyuk barlang, az Ódor-vári rom, a Millenniumi-kilátó, a háromszintes pincesor és a barlanglakások; Cserépváralja mellett Cserépvár romja és a barlanglakások, Bükkzsércen a templomok, emlékművek; Noszvajon a Galassy-kripta, a kastély és az angolpark; Bogácson a fürdő és a pincesor; a környéken pedig a kaptárkövek mind megtekintésre érdemesek - és nem feltétlenül egy teljesítménytúra keretein belül.

Az Egri Bükk 50 energiatakarékosabb tempója most fizetődött ki, ugyanis semmilyen utóhatástól sem zavartatva tudtam nekivágni a 25 kilométernek. A meteorológusokat igazolva felhős ég alatt indultam, de olyan fülledt meleg volt, hogy dőlt rólam a víz.

Az érintendő pontokat látva rögtön azon kezdtem agyalni, hogy át lehet-e vajon vágni toronyiránt Noszvajra, de az összes jelzett út nagyjából észak-északnyugat felé vezetett a nekem szükséges nyugat helyett, így aztán a legkézenfekvőbb megoldás mellett döntöttem és a kék kereszten, az aszfaltúton indultam el Bükkzsérc felé.

"A csupán 250-400 méterig emelkedő Bükkalja alacsonyhegységi, dombsági arculatú területe uralkodóan széles riolit és dácittufa-takarókból, kisebb riolitláva-mezőkből áll. A földrajzi felépítés változását [a Bükk-hegységhez képest] az összefüggő erdőségek megszűnése, a sűrűbb településhálózat és az ember tájalakító tevékenységének megjelenése tovább hangsúlyozza."

forrás: Bükk útikalauz, szerk.: dr. Hevesi Attila
Sport Kiadó, Budapest, 1977
33. o.

Már a rajt előtt találtam érdekességet: a cserépfalui templomba vezető kis kőhíd kastélyformára emlékeztető kialakítását. Alig jutottam ki a faluból, és festői látványt nyújtott a Perpác és a Kút-hegy közti szurdok, majd miután az első adandó alkalommal letértem az aszfaltról jobbra, egy azzal párhuzamosan futó földútra és leküzdöttem a túra első (nem túl meredek és csak magam által beiktatott) emelkedőjét, délre a Nyomó-hegy kúpja emelkedett ki a tájból. Innen, a bükkzsérci kis nyaralók közül jól be lehetett látni a tájat, észak felé a Bükk sötétebb tömbjeit, a túra útvonalán pedig a sűrűn torlódó alacsonyabb dombgerinceket.

"Az északabbról érkező, vagy itt eredő patakok általában széles, párkányos, észak, északnyugat - dél, délkeleti irányú völgyekben folynak. A mindenfelé gyakori időszakos aszók mellett vízfolyás nélküli, lejtőmozgások által kialakított martlejtőjű (deráziós) völgyek is előfordulnak. A fiatal (pliocén, jégkori) törések a tufatakarókat, hegylábfelszíneket feldarabolva létrehozták a Bükkalja jellegzetes, ferdére billentett rögsorait. Közéjük kisebb, ugyancsak szerkezeti vonalakkal határolt medencék mélyülnek. A hegység felé meredekebb lejtővel emelkedő, délnek lankásan ereszkedő tetők a vidék sajátos tájképmeghatározó elemei."

forrás: Bükk útikalauz, szerk.: dr. Hevesi Attila
Sport Kiadó, Budapest, 1977
33. o.

Erős tempóval kezdtem, mivel négy pontot kellett érinteni és visszaérni a célba, úgy számoltam, hogy óránként kell elérnem egy-egy pontot, hogy tartsam a kitűzött szintidőmet. A jelöletlen út, amin haladtam, kezdett egyre északabbra kanyarodni, ami nem nagyon tetszett, így két nyaraló között leereszkedtem a műútra, a sárga sáv jelzésre (alig 200 méterrel Bükkzsérc határa előtt) - megvolt a nap első árkon-bokron átvágása.

Bükkzsércen megint fényképre kívánkozott templom, emlékmű, vendégház; a lejtőket itt már megfutottam, és sikerült összebarátkoznom egy túlbuzgó vizslakölyökkel is. A Kemencés-kert mellől már látszott a túloldali gerincre kanyargó talajút, ami az első ponthoz vezetett.

A major után viszont túl korán fordultam balra, ezért két kerítés között kötöttem ki, de egy mászás, két árok (amelyek közül az egyik a teljesen száraz Szoros-patak volt) és némi bozótos után visszaértem a megfelelő részre. A nap második átvágása.

Az első pont sok turisztikai látványosságot nem hordozott, lévén egy egyszerű átjátszótorony, de a kilátás déli irányba nem volt rossz. Térképen számolva 6,4 kilométert tettem meg 1 óra 10 perc alatt, tehát abszolút időben voltam.

Ezen felbuzdulva kocogtam lefelé a kék kerékpáros jelzésen, miközben cseperegni kezdett az eső, majd mikor elértem Noszvaj első házait, már zápor jelleget is öltött. A temető mellett gyorsan magamra kaptam egy felsőt és mentem tovább dél felé, innen jelzéseket már nem láttam, az iránytűre hagyatkoztam. Az eső hamar abbamaradt, de a vizet nem úsztam meg, belekeveredtem egy alig járt ösvényre, ahol hamarosan térdig átázott a nadrágom, majd az ösvény irányában nem bízva inkább kikeveredtem egy iparterületen keresztül a Noszvaj-Szomolya műútra, ahol még egy kis esőt kaptam, mielőtt elértem volna a Galassy-kriptát. Nadrág combközépig átázva.

A kripta sajnos nagyon lepusztult, jelenlegi állapotában maximum rémfilmek hátterének használható, pedig karbantartva nagyon impozáns látvány lehetne.

Negyvenöt perc alatt tettem meg újabb 4,1 kilométert, ami a kavargást is beleszámítva rendben volt (és megvolt a két pont két órán belül).

Innen akadt olyan túrázó, aki visszafelé ment tovább Noszvaj felé, volt, aki Szomolya felé indult a műúton, én idő- és távolságtakarékosságból úgy döntöttem, hogy a szőlők közé vezető javított talajúton folytatom északkelet felé, majd a Cseres-erdő mellett letérek délkelet felé és így a legrövidebb úton lyukadok ki Bogácson. A döntés mellett szólt az is, hogy a legtöbb erdei út mind a kívánt irányba vezetett, ha nagyon elkevertem volna valamit, irányon akkor is ki tudtam volna vergődni a műútra Bogács alatt vagy fölött.

Miközben fölfelé kaptattam a szőlősorok között, a felhők eloszlottak egy kicsit, a nap kisütött, én meg visszavetkőztem ingujjra, hadd száradjanak a ruháim, még ha rajtam is. Tájékozódni könnyű volt, a szőlős egyetlen épületét jelölte a térkép, jobb kéz felé jól látszott a Cseres-erdő sötét tömbje. Ez az erdőfolt közel állhat a Bükkalja eredeti, természetes növénytakarójához, a cseres-tölgyeshez.

Alig fordultam délkelet felé, az eső esni kezdett a napsütés mellett, a lejtőt megint megfutottam, legalább az erdőben érjen, ne a nyílt területen.

Hamar kijutottam egy méretes irtás szélére, amin csak 5-6 magas hagyásfa árválkodott és a csöpörgő eső is elállt. Az irtás végétől pár tíz méterre pedig kiértem egy javított erdei talajútra, ami már az egyértelműen beazonosítható Jács-völgyön vezetett végig (helyenként szinte alpesi jellegű, csak hómentes tájon) egészen Bogács határáig. Érdekes, hogy a gerincen tölgyerdő nőtt, lent a völgyben pedig örökzöldek.

Bogácson elhaladtam a termálfürdő mellett, megettem egy almát és a reggel a buszból már látott pincesoron megkerestem a feladatlap által jelölt pincészetet. Itt is lehetett volna fényképezni néhányat.

Egy óra alatt tettem meg újabb 6 kilométert, kicsit szusszantam, megigazítottam a bakancsomban a nyirkos zoknit és visszaballagtam a piros sáv jelzésig. A borász említette, hogy többen panaszkodtak arra, hogy hiányos a jelzés, amit nem igazán értek, mert ha valaki kicsit jobban figyel a térképen is látható tereptárgyakra és az ösvény irányára, akkor könnyen meg lehet találni.

Na én csak akkor kezdtem el figyelni a tereptárgyakat, amikor már elkavartam megint párszáz métert és rossz szögben kereszteztem a villanyvezetékek vonalát. (Megjegyzés: ha a Mária-zarándokutat a tervezett szakaszon fogják kijelölni takarítás nélkül, akkor a szerencsétlen zarándokok sitthalmok, illegális szemétlerakók és hónaljig érő csalánmezők közé fognak jutni. Amilyen rendezett Bogács, annyira szégyenletes állapotok uralkodnak a falu melletti erdőszélen.)

Tíz perc elvesztegetett idő után találtam vissza a helyes útra. Az eltévedésemnek volt annyi előnye, hogy ezután már csak a tájolónak hittem, így egy gabonatáblában taposott traktornyomban haladva találtam meg a következő piros sáv jelzést (szerintem itt egy darabon valóban nincsenek fölfestve, vagy én vágtam át egy kunkort).

A Vén-hegytől a turistaút derékszögű balkanyarjáig majdnem egy kilométeres lejtős szakasz vezetett, amit meg is futottam, bár helyenként eléggé benőtte már a növényzet az utat. A kanyarnál a tisztáson kikerültem néhány legelésző tehenet és hamar be is értem Cserépváraljára, ahol szintén remek fotótéma lett volna néhány falurészlet és a barlanglakások is.

Majdnem teljesen megszáradva 55 perc alatt tettem meg a tévelygéssel együtt 4,5 kilométert, majdnem pontosan délben érkeztem meg a negyedik pontra, ahol minden túrázónak birkagulyás járt, nem sokat ettem, mert szerettem volna tempósan haladni tovább. A faluban épp a Masina Fesztivál zajlott, mindenfelé sütöttek-főztek valamit.

Innen már nem akartam kockáztatni az eltévelyedést és a műutat választottam, ami körülbelül 1 kilométer plusz távolsággal járt, de csak menni kellett rajta, tájolni nem, plusz erősen a lehetetlenhez tartott a rontás valószínűsége...

Alig hagytam el Cserépváralját, amikor ismét szemerkélni kezdett, majd még a hajtűkanyarban jártam, amikor zivatarra váltott. Pillanatok alatt eláztam annyira, hogy már ne legyen érdemes öltözködnöm, majd a természet elővette a rejtett tartalékait és bevetette a jégesőt is. Én viszont ekkor már nem láttam volna értelmét megállni, az emelkedő tetejétől abbamaradt a jégverés, az eső maradt, innentől viszont lehetett kocogni lefelé, amitől nem fáztam.

Cserépfalu felé átvágtam a szőlősorok között, mire elértem a település határát, már ismét elállt az eső. Innen ismét fényképeznivaló pontokat hagytam sorra magam mögött: a Millenniumi-kilátót, a Kis Amerika barlanglakásokat majd legvégül a templomot és 4 óra 30 perces összidővel értem be a célba.

Az utolsó 4,2 kilométeres szakaszt 35 perc alatt teljesítettem. Most először esett meg velem, hogy nem volt nyitva a pont, amihez elértem (konkrétan a cél), de szerencsére még a busz indulása előtt befutott a rendező és megkaptam az oklevelet. Hogy jelvény nem járt, vagy csak a kapkodás miatt maradt ki, nem tudom.

A túráról a változatosság jut elsőként az eszembe: előfordult a napsütés, felhős ég, eső és meleg minden lehetséges kombinációja, az útvonalban akadt aszfalt, lakott terület, szőlő, erdő, irtás, tisztás, gabonatábla (bár ez mindenkinek az egyéni változatától függ), szép kilátás és épített látnivalók egyaránt. A cél busszal (viszonylag sűrű menetrenddel) megközelíthető. Az általam bejárt útvonal majdnem teljes egésze futható is lett volna (talán egy-két emelkedő kivételével).

Távolság: 25,1 kilométer (térképen számolva)

Teljes idő: 4 óra 30 perc
Bruttó sebesség: 5,57 km/óra

Állásidő: kb. 20-25 perc (gyakorlatilag csak a pontokon az információ begyűjtése és öltözködés miatt álltam meg, na meg a birkagulyás miatt)
Nettó sebesség: kb. 6,1 km/óra

Szintemelkedés: 400 méter
CsCs pont: 16 pont

Összesítve
Szintemelkedés: 5814 méter
CsCs pont: 183,9 pont

Érdemes ellátogatni erre a túrára is, nem túl felkapott környéken, barátságos emberek között, szép útvonalon vezet.

H2T