Erdőkerülő

2014. január 04.

Útvonal: Nagykovácsi -> Kálvária-domb -> Alsó-Zsíros-hegy -> Nagy-Szénás -> Kutya-hegy -> Meszes-hegy -> Cseresznyés-völgy -> Ilona-lak -> Zsír-hegy -> Alsó-Telki-hegy -> Tarnai-hegy -> Szarvas-árok -> Fekete-hegy -> Nagykovácsi

A tájékozódási túrák egyik legjobb része a pontok megkeresése a térképen és az érintési sorrend összerakása, ezzel kezdődött mindenkinek az idei BHTCS túra a nagykovácsi plébánián. Ezzel a résszel nem is volt gondom, hamar fölállítottam a szisztémát.

Három negyedkörre osztottam a pontokat (északkeleten a Kálvária-domb, az Alsó-Zsíros-hegy és a Nagy-Szénás, északnyugaton a Meszes-hegy, Ilona-lak és Zsír-hegy, délnyugaton az Alsó-Telki-hegy, Tarnai-hegy és a Fekete-hegy. A két legmesszebb levő pont a Meszes-hegy és a Kálvária-domb volt, a Fekete-hegyről pedig egész jónak tűnt az út befelé a célba, persze szigorúan térképen. Adta magát az óramutató járásával ellentétes irányba haladás. Az egész terv legnagyobb buktatója a délnyugati három pont egymás után fölfűzése volt, ami (súlyosbítva egy adag időhiánnyal) ki is ütközött hajnalban. Azt azért már az elején is gondoltam, hogy a tíz órás szintidőt nagyjából teljesen föl fogom használni...

Indulásnál már csöpörgött az eső, jelezve, mi várható éjszaka, de aztán gyorsan abba is maradt. A kezdésnél nem volt gond, ismerős terepen haladtam a zöld sávon, aztán letértem a Mária-útra, majd kék sáv - kék kereszt és jelzetlen erdei úton gond nélkül meglett az első pont, a Kálvária-domb. Az első kilométereken annyira egyedül tettem meg, hogy már azon is elgondolkoztam, hogy senki sem választotta azt a megoldást, amit én, de egy óra után megszaporodtak a mindenféle irányba rajzó túrázók. A mindenféle nem túlzás: akadt velem párhuzamosan haladó az én irányomban és velem szemben is, érkeztek jobbról és balról, természetesen totálisan ellenkező irányokból. 5,5 kilométert egy óra tizenöt perc alatt teljesítettem az első pontig.

Itt gondolkoztam ugyan egy darabig az északi, sárga sáv jelzésű út használatán, de inkább a "járt utat járatlanért el ne hagyj" bölcsesség mellett döntöttem, nem volt kedvem már a túra elején irány alapján csörtetni az erdőben, túlzottnak éreztem a hibalehetőséget és nem akartam már az elején kockáztatni a teljesítést.

A kék sáv elvezetett egészen az Alsó-Zsíros-hegyig, kisebb és könnyebb emelkedővel, mint amire számítottam. Ez a szakasz 4,2 kilométer volt, amit 55 perc alatt tettem meg. Az eső valahol Nagykovácsi szélén kezdett el megint cseperegni, majd igazán esni, a Nagy-Szénásra vezető úton (ami maradt a kék sáv) egy kis köddel megfejelve.

Zöld rombusz jelzés: ilyet még nem láttam

Nagykovácsi szélén haladtam egy darabon - megint egy ismerős szakasz a Budai Zöld Túráról. A Nagy-Szénási tanösvényen aztán megérkezett a hiányolt szintemelkedés is, de egész jó hangulatban voltam, a tempó számolgatás nélkül megfelelőnek tűnt. Újabb 2,7 kilométer, az idő kiázott az itinerből (azt hiszem 35 perc körül volt).

A harmadik pontomról továbbindulva aztán sikerült elkavarnom, jobb helyett balra fordultam (persze a térképet sem néztem meg eléggé) és tettem egy kisebb kört a tanösvényen, megint elmentem a harmadik pont mellett és ezúttal már sikerült felkapaszkodnom a Nagy-Szénás csúcsára. Az eső elállt, a szél viszont erősen fújt a nyílt hegytetőn. Itt alig találtam kék sáv jelzést a sötétben, leereszkedtem irányban a csúcsról, a túloldalon vissza az erdőbe, sikerült megtalálnom egy talajutat, majd a másikat, ami a hegyet futja félkörbe és így visszanavigáltam magam a kék sávra.

Az eső után a szél is elállt, helyette megjött a köd és folytatódhatott a jelölésvadászat, tovább a kék kereszten is a Kutya-hegyre felkaptatva. Lassan, bizonytalanul haladtam ezen a szakaszon. (Utólag már tudom, hogy a Nagy-Szénástól a Kutya-hegyig elvesztegetett idő hiányzott a legjobban a végén.) Lefelé már sikerült gyorsítani, a köd és az eső is elmaradt mögöttem, a vadkerítésnél megjött a sárga sáv és a murvás javított talajút. Jobban éreztem magam, az időjárás is már egész kellemesnek tűnt - pedig a java még hátravolt...

A murváról szekérútra letérésnél szerencsém is volt, sikerült megtalálni a nagyjából egyenesen, szintben viszont hullámzó utat, ami a Meszes-hegyi pontra vezetett. Kint a gerincen még durvábban fújt a szél, mint a Nagy-Szénáson, nem irigyeltem a pontőröket. Az idáig vezető 5,2 kilométeres távolságot egy óra ötven perc alatt tettem meg, na ez az, ami katasztrofálisnak minősíthető (hiába a kifogások). Perbál innen légvonalban négy, Szomor tizenegy kilométer, tényleg a Budai-hegység nyugati szélén álltunk.

Perbál fényei ennél jobban látszottak élőben a Meszes-hegyről

Visszafelé menet kétszer is megpróbáltam hagyományos módon odatalálni az Ilona-lakhoz. A térképemmel szerencsém volt ugyan, lévén egy régebbi darab, így szerepelt rajta a kis ház, de ahogy az itiner is jelezte:

"A turistatérkép errefelé kissé pontatlan."

Ráadásul jelölt út a közelben sehol, így aztán beütöttem a GPS-be az Ilona-lak hozzávetőleges koordinátáit és nekiindultam toronyiránt. Az út felét sikerült ösvényen megtennem, aztán a Cseresznyés-völgyből meredek domboldalban kapaszkodtam föl a gerincútig és keleti irányból értem el az ötödik pontomat. Másfél kilométer ötven perc alatt, na ezzel sem lehet büszkélkedni. Az ellenőrzőpontok közül ez egyértelműen csalódás volt, de abból a szempontból a kezem alá játszottak, hogy nem töltöttem sok időt odabent.

Innen nem kellett sokat keveregni, tájolóval és az erdészeti utakon a délkeleti irány tartásával viszonylag hamar a Zsír-hegyre értem. 1,8 kilométer huszonöt perc alatt. Ekkor volt éjfél, ennek ellenére még az is megfordult a fejemben, hogy simán beérek hajnal négy előtt... egészen addig, míg meg nem néztem a térképen a hátralevő három ellenőrzőpontot.

Nem volt más hátra, erőltetve indultam tovább, a zöld négyszög - zöld sáv - zöld kereszt útvonalon annyira nem kellett foglalkozni a tájolással, csak menni. Az erdőben mindenfelé túrázók lámpái világítottak, és itt is mintha csak mindenki másfelé tartott volna. 3,4 kilométert tettem meg negyvenöt perc alatt. Az Alsó-Telki-hegyi ellenőrzőponton azért a pontőrök nem nagyon szakították meg magukat a pontjuk megjelölésével, szerencsére épp néhány túratárs állt ott, az ő lámpájukat már ötven-hatvan méterről is ki lehetett szúrni.

Ereszkedés következett a zöld kereszten, közben újra csöpörögni kezdett az eső, vártam nagyon a sárga kereszt jelzést, de kár volt - alig értem rá (murvás, jól járható lejtő helyett hullámzó, pocsolyás, csúszós-agyagos ösvény) és az eső rákezdett úgy igazából, nem kellett hozzá tíz perc, hogy elázzon mindkét karom és nadrágszáram. A bakancs egyelőre kitartott.

Elverekedtem magam a zöld háromszögig, onnan irányba befelé egy erdészeti úton, amerre a Dezső-kunyhót sejtettem, persze a sejtés nem jött be. Kezdődött az éjszakám legrosszabb szakasza. Fölkapaszkodtam egy gerincre, előttem meredek és mély árok - a Tarnai-hegyi pont fényei pedig a túloldali gerincen. Az itiner írta ugyan, hogy célszerű délkeletről közelíteni, ezzel szemben nekem sikerült északról, a Tarnai-pihenő felől érkeznem, ami a lehető legrosszabb terepet hozta. Az egyetlen pozitívum az volt, hogy varázsütésre elállt az eső. Kidőlt fák között meredek, sóderos, csúszós lejtő lefelé, ehhez képest a túloldali emelkedő gyerekjáték volt. Újabb 4,3 kilométert tettem meg egy óra alatt.

Ekkor összesen két óra tizenöt percem volt még hátra a tíz órás szintidőből, ahhoz, hogy begyűjtsem az utolsó pontot (ami távolról sem volt a legegyszerűbb, ez már ott tisztán látszott) és beérjek a célba - felsejlett bennem a kudarc lehetősége.

Szerencsére sikerült összeállnom a terepet és a Fekete-hegyi pont GPS-koordinátáit ismerő túratársakkal - irány nyílegyenesen az utolsó hiányzó pont. Másfél kilométer nem hangzik soknak, útközben három merőleges árok és gerinc, sűrű sarjerdővel megfejelve már nem annyira. Ahogy elindultunk, az eső újra rákezdett - akárki kezelte is azt a varázspálcát, elég fekete humora volt. A Szarvas-árok volt a legalja minden tekintetben: a lefelé vezető, avarral borított lejtő úgy csúszott, mint még semmi ezen a túrán, de annyira meredek volt, hogy esések helyett csak eldőltem hanyatt, legalább háromszor. Fölfelé akadt néhány fa és szikla, ezek nélkül a lefelé csúszkálás legalább megduplázta volna a mászáshoz (az volt, mert sokat voltam négykézláb) szükséges időt. Ami így is ötven perc volt arra a másfél kilométerre...

A Fekete-hegyi pecsét megszerzésekor még egy és negyed órám volt a maradék hat kilométerre, ami teljesíthető kihívásnak tűnt - tartalékolni már nem volt értelme, futni kellett a beérkezéshez, jelölt turistautakon, hát futni kezdtem. Az út csúszós, sáros, pocsolyás, idő nem volt kerülgetni, megoldottam erőből. Ez persze azzal járt, hogy a tizedik pocsolyába trappolás után a bakancsom gyöngyvászon része megadta magát és elkezdett beázni, de ezzel az apró kellemetlenségen persze már  nem akadtam fenn. A zöld kereszt - piros háromszög váltásnál bizonytalankodtam egy kicsit, a kefesűrű, fiatal erdőben kevés volt a jelzés, a tájoló megint segített, futás tovább, az emelkedőkön tempós gyaloglás, aztán viszonylag jól futható lejtő következett, eltekintve a jobb oldalán húzódó sekély, köves vízmosástól, amibe minden harmadik lépésnél bele akartam csúszni. Őrült balszerencse lett volna a célegyenesben kificamítani a bokámat.

Óra nézegetése, jelek ellenőrzése futás közben. A piros sáv alig-alig akart megérkezni, mikor végre kilyukadtam rá, már Nagykovácsi fényei is látszottak a völgyben. Az utolsó szakasz sziklás volt, sosem gondoltam volna, hogy várni fogom valaha túrán az aszfaltot, de ezt is megértem. A faluban kész felüdülés volt a sima aszfalton futni a közvilágítás fényében és sikerült időben beérkeznem, egy órával azután, hogy elindultam a Fekete-hegyről, és húsz perc még benn is maradt a szintidőből. Hat kilométer egy óra alatt - mi lett volna, ha nem futok?

A másik fennmaradt kérdés a Nagy-Kopasz érintése plusz egy óra szintidőért, vajon megérte volna-e, vagy jobban jártam a kihagyásával? Térképen nézve egy erdészeti úton, tájolóval kellett volna odatalálnom, és nem járt volna akkora kerülővel, mint a sárga kereszt. Ellene szól, hogy bő egy kilométeren több, mint száz méter szintet kellett volna leküzdenem jelöletlen úton. A következő pontot nézve az iránnyal nem nyertem volna, a Tarnai-hegyhez ugyanúgy északról érkeztem volna meg. Utólag visszatekintve valószínűleg nem járt volna időveszteséggel, sőt a plusz egy órából még maradt volna is, de ezt már nem fogom megtudni.

Összességében ami rám vonatkozik: nagyképűen álltam hozzá ehhez a túrához, különösen az ismeretlen terület, a jelzetlen utakon megközelíthető pontok tekintetében; a túra első részében többször is lassú tempó, a teljesen fölösleges elkavarások, a nem megfelelő felkészülés mind megbosszulhatta volna magát és többször is csak a vakszerencsén múlott a siker. Nem sok híja volt, hogy ez legyen az első túrám, amin szintidőn kívül érek be. A megtett távolsághoz és szinthez képest nagyon sok energiába került végigmenni - hiába, itt fejben is legalább annyira ott kellett lenni.

A Budai-hegység távoli csúcsai valóban extrém túra, amit sikerült a magam bőrén is megtapasztalnom. És idén még hó sem volt. A túra ár-érték aránya jó, a nevezés olcsó, a rajt-cél tömegközlekedéssel is jól megközelíthető. Minden ellenőrzőponton van valami apróság, a pontok többsége nem gyakran látogatott. Az útvonalat persze mindenki maga választja meg, de annyi bizonyos, hogy nem kezdőknek való. Ezer méternél több szintet éreztem, de ezt nem tudom számszerűsíteni.

A nehézségek ellenére - vagy inkább éppen azért - nagy élmény volt, jövőre mindenképp meg szeretném próbálni újra, az idei tanulságok levonásával. Azért a következő néhány hónapban nem kívánkozom vissza Nagykovácsi környékére...

Táv: 36,1 km (térképen mérve)
Menetidő: 9 óra 37 perc
Bruttó sebesség: 3,75 km/óra

Szintemelkedés: 1000 méter (a szervezők minimumadata)
CsCs pont: 27,7 pont

Összesítve:
Szintemelkedés: 23843 méter
CsCs pont: 683,6 pont

H2T