2013. december 21.
Útvonal: Miskolctapolca -> Nagy-Száraz-völgy -> Vörös-kő -> Bükkszentkereszt -> Hollóstető -> Szarvas-kút -> Sugaró -> Kecskeláb-rét -> Nagy-mező -> Csalános -> Faktor-rét -> Keskeny-rét -> Tar-kő -> Toldi-kapu -> Hereg-rét -> Tamás kútja -> Gyökeres-lápa -> Táskás-rét -> Zsuzsa-forrás -> Völgyfő-ház -> Vasbánya-nyereg -> Várkút -> Bikk-bérc -> Nagy-Eged -> Vécsey-völgy -> Eger

A téli napfordulón, az év legrövidebb világos időszakú napján nincs is jobb elfoglaltság, mint átgyalogolni Miskolcról Egerbe.

Tizenöt órás teljesítéssel terveztem előzetesen, a tavalyi minimálzsákhoz képest kétszeres terheléssel, benne a szükségesnél több enni- és innivaló, polifom, hálózsák, egy plusz polárpulóver, egy vízhatlan kabát, váltás nadrág, három pár zokni, két póló, egy alsónadrág, szappan, kis törölköző, egy zseb- és egy fejlámpa tartalék elemekkel, a szokásos térkép, tájoló, fényképezőgép, GPS, ezekhez tartalék elemek, zsebkés. A sebesség idén nem volt faktor.

Rajt

Hajnalban öt kilométeres sétával kezdek az első vonatig, amivel irány Miskolc-Tiszai. A korai időponthoz képest sokan vannak az állomáson és a helyi buszokon is. (Igaz, elvileg munkanap - hiába szombat.)

A rajtban a hat órás indítás ellenére is már szintén sokan készülődnek, az előnevezéses asztalnál kisebb fennakadással indul a nap, van olyan induló, akinek nem kerül elő a kitöltött igazolólapja. Persze itt is akad, aki nem képes felfogni a sor fogalmát és rendeltetését, de a szervező rutinos: a kérdésre kikeresi az ominózus rajtszámot, megvillantja, hogy megvan és vissza is süllyeszti a helyére. Ügyes.

Ugyanez nem mondható el a rajtoltatásról: egyetlen ember pecsétel és írja be az időket (plusz egy segítője könyveli az indulók rajtszámát), ekkora létszámhoz ez egész egyszerűen édeskevés.

Első szakasz Bükkszentkeresztig

Még bőven sötétben indulok neki az aszfaltos emelkedőnek, kifelé Miskolctapolcáról, köröskörül mindenütt túrázók egyedül vagy csoportosan. Itt még nem kell a lámpa, a közvilágítás bőven elég, követni meg csak az utat kell.

Az aszfaltról letérve a zöld négyszög jelzést követem, itt már havas-jeges a csapás, ennek örömére esek is egy jókorát és be is verem a bal térdem - ami remek dolog 60 kilométerrel a vége előtt. Óvatosabban haladok tovább, szerencsére az enyhe sajgás hamar elmúlik.

Zúzmarás ágú fák a Nagy-Som-hegy előtt

Az erdő fehérebb, mint gondoltam és ahogy egyre följebb jutunk, a zúzmarás ágak hamisítatlan téli képet nyújtanak - a talajon sárgásbarna avar, a bükkfák törzse sötétbarna, az ágaik hófehérek. A fölfelé kanyargó emberkígyó sajnos igen zajos: száz méterekről hallani előttem-mögöttem, ahogy óbégatnak. Kár. Csak a vöröshegyi és a Nagy-Som-hegyre vezető emelkedőn fulladnak ki annyira, hogy elhallgassanak.

Tavaly még (mert nem ismertem) kissé tartottam az utóbbi kaptatótól, idén egy Torrente parafrázissal küzdöm le: "ha föl kell menni, akkor föl kell menni". A Nagy-Som-hegy oldalában már több centis hó áll és itt ér utol a napfelkelte is, szép látvány, ahogy a vörös napkorong emelkedik a fehér ágú fák mögött.

Nappali hold a Sűrű-bérc fölött

Alig kezdődik meg a lejtő Bükkszentkereszt felé, amikor elvágódok másodszor is: a megcsúszást még sikerülne korrigálnom, de a hátizsák súlya ránt rajtam egyet épp annyi késleltetéssel, hogy elfeküdjek jobbra, a zsák bal pántjának alsó illesztése meg úgy gondolja, hogy ennyi mára épp elég volt neki és a komplett varrás kiszakad a helyéről. Heveny szitkozódás közepette gyors kárelhárításként kötök rá egy csomót, nagyjából jó lesz így Szentkeresztig, ott meg majd meglátom, mi legyen. Még tíz kilométernél sem járok és csőstül jön a baj. Határozottan rosszabbul kezdődik ez a túra, mint a tavalyi.

Bükkszentkereszten legalább nincs felfagyva az út, balesetveszély nélkül le lehet jutni a falu aljában található útkereszteződésbe, az ellenőrzőpont ezúttal nem a Közösségi Ház, de eltéveszteni ezt sem lehet. Két óra húsz perc alatt, 5,15 kilométer/órás átlaggal jutottam el idáig, ami az emelkedőket és a hátizsákom nehézségét figyelembe véve nagyon jó idő, a hátralevő távot nézve talán túl jó is.

Lent a völgyben Bükkszentkereszt

Iszom egy kis teát, lazábbra állítom a hevenyészett csomót és indulok tovább. Lassan megszokom a szűkebb pántokat: kényelmes nem lesz, ekkora menetidő alatt semmilyen zsák sem lenne az, de persze nem segít, hogy nem teljesen egyforma a két oldal és a bal oldal állíthatatlansága miatt nem fogok tudni változtatni rajta. Változik a mottó: "ha végig kell vinni, akkor végig kell vinni".

Második szakasz Bánkútig

Az útvonal innen befelé vezet a Bükk-fennsík szívébe: lassan megjelennek a kisebb fenyőfoltok is, bár a tavalyihoz képest néhol szinte késő őszies a táj hangulata. A fenyveseket kerülgetve gyorsan elérek Hollóstetőre, itt is sokan haladnak, leginkább futók előznek. Egy tábla szerint Eger csak 35 kilométer, de én tudom, hogy van az még 45 is. Ahogy a nap sütni kezdi a fák ágait, a zúzmara olvadva kezd el lehullani, néhol egész nagy szemekben, nem az a kimondott szitáló hóesés, de jobb híján megteszi.

Ebben a sűrű fenyvesben egyáltalán nem télies az időjárás

Szarvaskút előtt a mező is felolvad annyira, hogy tocsogjon a fű a bakancsom alatt, beázáshoz ez persze édeskevés. Kellemes idő van, még a sapka is lekívánkozik rólam, a kesztyűről nem is beszélve. Rejteken még találni fehér lombú fenyőket, de a nagyja itt is sötétzöld, a Sugarón szintén, a Kecskeláb-réten pedig már szabályosan sáros az erdészeti út, ahol megsütötte a nap.  Az aszfalt viszont az árnyékos részeken fel van fagyva, csúszik, mint a veszedelem. Érezhető, több fokos a hőérzetkülönbség a napsütötte mező és a dombok északi oldalában álló fenyőfák alatt vezető út között.

Jobbról jöttünk, balra megyünk

Még gyorsultam is, a bánkúti ellenőrzőpontig öt óra alatt, 5,2 kilométer/órás tempóval érek el, ami jóval nagyobb sebességet feltételez a második szakaszon, mint amivel az elsőn jöttem, de eddig nincs semmi gond. Már csak negyven kilométer van hátra. Az ellenőrzőpont szűkös és sokan is vagyunk a kis helyre, de megoldjuk, a kínálat ipari mennyiségű tea és zsíroskenyér. Ebédelek egyet, aztán megyek tovább.

A Sugarón akadt hó és jég is

Harmadik szakasz a Tar-kőig

Idén szigorúbb az útvonal, két szúróbélyegzős ponttal zárják ki a kispistázás lehetőségét a szervezők. Az első ilyet a "bánkúti csalános" autóparkolóhoz írja az itiner. Fogalmam sincs, mire gondol a költő, negyven percig próbálom megtalálni, egészen fönt a vendéglőig, aztán inkább megyek tovább és ott van a tájfutó bója a kék sávon, ahol simán továbbmehettem volna, ha nem kezdek keresgélni. Ezzel a korai indulással nyert világos órát sikerült le is adnom.

Bánkút

Fagyos-havas utakon vezet tovább a túra, a faktor-réti Madonna mellett haladok el, aztán az időveszteségem behozásának indokával megpróbálok okosabb lenni, mint a térkép. Rossz ötlet. A célom rövidebb úton följutni a Tar-kőre, de hamar elbizonytalanodom és a GPS meg is mondja, hogy marhaság volt letérni a kék sávról. Toronyiránt vissza a turistaútra, szerencsémre találok egy jó irányba lejtő erdészeti feltáró utat, csak azt felejtem el, hogy a napsütötte részeken a talaj felső pár centimétere csúszós, mint egy beszappanozott döglött hal egy vödör híg takonyban, ezen aztán szeizmikus mércén is számottevő méretűt esek, ezúttal hanyatt. A zsák fölfogja a becsapódás nagyját és nem is törik össze benne semmi. Kész öröm.

A Faktor-réti kegyhely

Tovább: el a Keskeny-rét szélén, aztán emelkedő a Tar-kőig, én nem is erről az oldalról felvezető útra emlékeztem: még egy indok, amiért fölösleges volt okoskodnom. A szirtről szép a kilátás, de nem sokkal jobbak a légköri viszonyok, mint tavaly, ezért aztán nem is fényképezek. Kellemes tíz-tizenöt percet töltök el itt: ücsörgök egy kicsit a napsütésben, melegszem, eszem és kicserélem a zoknimat.

A Keskeny-rét északi vége

Negyedik szakasz Tamás-kútig

A meredek lejtő hosszan vezet lefelé, alaposan gyilkolja a térdet meg a bokát, a Malom-hegytől északra ráadásul letaposott havas-jeges az ösvény, aminek örömére sikerül esnem is még egyet, már nem is számolom. A javított talajúton meg az aszfalton gyorsan tudok haladni, ez a szakasz nagyon rövid a tavalyi emlékekhez képest (akkor későn cseréltem zoknit, ez a rész csak kínlódás volt).

Tamás-kúton kedélyesen bográcsolnak az Agria speciális mentőcsoport tagjai, eszek egy zsíros kenyeret és iszom egy teát. Az átlagsebességem visszaesett, de a szúróbélyegző keresés és elkavarás után ez nem is lehetett másképp (a Tar-kő és Tamás-kút közötti szakaszt ötven perc alatt tettem meg), összesen eddig 4,44 kilométer/órára. A kilenc órás beérkezés ennek ellenére még mindig tarhatónak tűnik - van még hat órám huszonöt kilométerre.

Ötödik szakasz Várkútig

Combos emelkedővel folytatódik az út a gerincig, favágók dolgoznak, előzékenyen félrehúzódnak a csapásról a rönköket vonszoló traktorjukkal a libasorban fölfelé kaptató túrázók elől. Innen egy jó darabon "bükki zöld" kódnéven fut a túra, még világosban haladok nagyjából szintben. A nap már csak a dombgerincek fölött lóg, a fák törzse mögött. Tavaly ezen a részen már lámpával kerestem a jelzéseket, nehogy lekavarodjak a helyes útról, másra nem is nagyon emlékszem, ahhoz képest most erővel is jól bírom, fejben sem zombisodtam meg egészen. Legalább van mit nézegetni útközben, rég jártam a Táskás-réten. Ekkor már teljesen egyedül, csöndben gyalogolok a havas ösvényen.

Naplemente útban a Gerzsény-ház felé

A Zsuzsa-forrástól rövid aszfalt újra, föl a Völgyfő-házig, aztán jön a liftezés a Török-úton, ahol tavaly már töksötétben botorkáltam a tükörjégen. Idén inkább hó van, jég nem sok, de ez épp elég ahhoz, hogy még egyet essek rajta. Az erdőirtásos oldalakról a felsőtárkányi völgybe nyíló kilátásokhoz már sötétben érek el, majd megállok egy szimpatikus fatönknél enni egyet. A következő pontot még órákban lehet mérni, és kezdek éhes lenni. Innen erős deja vu-érzéssel gyaloglok tovább zseblámpafénynél. Időnként útbaigazító táblák közlik, még hány kilométer Eger, ezek jól jönnek viszonyítási alapnak, sötétben nehezebb megbecsülni a sebességet és az idő is egyre lassabban telik. Jó tempóval, viszonylag gyorsan elérek a Vasbánya-nyeregbe. Újabb ismerős hely.

Az utolsó meredekebb emelkedő jön a túrán, amin fölkaptatok a Kövesdi-kilátóig. Ilyenkor persze már semmi sem látszik, csak a kaptató vége és a padok jelzik, hogy elértem idáig. Tovább szintben, az utolsó ellenőrzőpont Várkút, ahol meglepően kevesen vannak ahhoz képest, amennyire számítottam, nem zsúfolt a kulcsosház kis belső tere.

Itt is jól esne maradni, pihenni egy kicsit, de nem akarok teljesen lemerevedni, eszek két zsíroskenyeret és indulok tovább. Az utolsó tizenöt kilométert két óra negyvenöt perc alatt tettem meg, az összes eddigi megtett távolságot pedig 4,68 kilométer/órás sebességgel.

Hatodik szakasz Egerig

Már csak azért is tovább kell menni, mert van még tíz kilométer a célig - hiába, annak a hatvanöt kilométernek össze kell jönni valahol. Ez a túra legrosszabb szakasza. Az eleje azért, mert már alig várom, hogy kiérjek a sűrű, kusza erdőből. A tábla szerint Várkúttól még nyolc kilométer Eger, hát menni kell. A lábam kezd sajogni, a zsák húzza már a vállam, de nem is számítottam másra. Ezek a kilométerek már nem estek jól.

Kisebb emelkedők és lejtők váltják egymást, lassan füstszagú köd kezd felkúszni az erdőbe, és mire elérek a várva várt nyílt területig, már lámpával sem lehet messzebb látni nyolc-tíz méternél. A drótkerítés idén nem öltözött karácsonyi díszbe, ellenben töksötét van, a köd miatt még csillagfény sincs. A távolban kutyaugatás és egy-egy elhaladó autó motorzaja jelzi csak, hogy valahol ott van a város.

Sétálok lefelé a köves, csúszós úton és keresgélem a jeleket, meg várom az itiner által írt első éles balkanyart. Utóbb kiderült, hogy amit én annak néztem, csak egy egyszerű derékszögű balkanyar volt, de ezt akkor én még nem tudtam. Tovább egyenesen egy kis csapáson, amiből mindjárt kettő is van, elmegyek az északabbin, aztán találok egy dél felé vezető meredek, sziklás ösvényt és elindulok azon lefelé. "Az irány jó!" felkiáltás általában nem szokott bejönni, de most nem nagyon törődöm vele. A csapás szerpentinnek ugyan nem szerpentin, de találok két régi és egy szinte teljesen elmosódott piros sáv jelzést - ennyi megerősítés jelen állapotomban bőven elég.

Kicsiségekkel már nem vagyok hajlandó foglalkozni, különben is, az itiner szerint:

"Kövesd a jelzést, az a legrövidebb úton visz a célba, ne gondolkodj semmilyen levágásban, csak megnehezíted a végét!"

Én nem akarom megnehezíteni. A lejtő alján szerencsére van egy tanösvény tábla, rajta kis térképvázlat és kőhajításnyira találok két új piros sáv jelzést is, pár száz méterre keveredtem ki a Csomós-tanyától és még rövidítettem is.

Át a Cziglédi-dűlőn, na ez sem esett jobban, mint az utolsó erdei szakasz, ráadásul a kereszteződésekben még jelzéseket is kell vadászni, néhol nem valami baráti módon festették fel őket. Az aszfaltút már ismerős, az Eger tábla pedig már a célegyenes kezdetét jelzi.

Erre a táblára körülbelül annyira volt szalonképes a reakcióm,
mint Mészöly Kálmán hírhedt gólöröme...

Eszemben sincs kocogni, hiába fogyasztottam alaposan a zsákomból enni- és innivalót is, még mindig elég nehéz és az elmúlt bő tizenhárom órában épp elég energiát kiszívott már belőlem. Innen még kell caplatni egy jó darabot, míg végre elérek a vasúti átjáróig, a végét meg már nem sietem el, megállok fényképezni a minaretnél és még így is nyolc óra előtt érek be a célba. Megvan a második is.
Elő a hálózsákot.
Átcipeltem a Bükkön, ideje használatba venni.

A minaret éjszakai kivilágításban

Táv: 65 kilométer
Menetidő: 13 óra 48 perc (ami percre ugyanannyi, mint tavaly, pedig egyáltalán nem számolgattam)
Bruttó sebesség: 4,71 km/óra

Az állásidőm körülbelül másfél óra lehetett, az 5,3 km/órás nettó sebesség reálisnak tűnik.

Szintemelkedés: 1990 méter
CsCs pont: 30,6 pont

Összesítve:
Szintemelkedés: 21933 méter
CsCs pont: 611,6 pont

Az idei Tortúra nem volt akkora élmény, mint a tavalyi, de ebbe nyilván az is belejátszik, hogy nekem az volt az első. A nevezési díj változatlanul olcsó a túra távját és az ellátást tekintve. Nem a szintemelkedés adja a túra nehézségét, hanem a távolság és a normál gyalogos tempóban kikerülhetetlen éjszakai menet. Nem kezdőknek ajánlott.

Az idei itiner minimálstílusban készült, ami a terjedelemből is látszott - 65 kilométerre gyakorlatilag 2,5 A5 oldal, csak szűkszavú útvonalleírást és a pecsétek helyét tartalmazta, még az ellenőrzőpontok távolsága sem került rá. (Tavalyhoz képest kihangsúlyozták a cél megközelíthetőségét és bekerült a két szúróbélyegzős pont is, nem lehet azt mondani, hogy a szervezők ne figyelnének az észrevételekre.) Ennek ellenére a lényeg benne van, teljesen használható, akár turistatérkép nélkül is.

Az indítás volt a legnegatívabb a túra során, a legpozitívabb pedig a bánkúti ellenőrzőpont. Tömegtúra, ennek minden hátulütőjével és előnyével együtt, de megérdemli, hogy felkapott és népszerű legyen. Az útvonalhoz nincs mit hozzátenni. Klasszikus darab.

Hó volt, jég volt, Tortúra megvolt.

H2T