2014. december 20.
Útvonal: Miskolctapolca -> Nagy-Száraz-völgy -> Vörös-kő -> Bükkszentkereszt -> Hollóstető -> Szarvas-kút -> Sugaró -> Kecskeláb-rét -> Nagy-mező -> Csalános -> Faktor-rét -> Keskeny-rét -> Tar-kő -> Toldi-kapu -> Hereg-rét -> Tamás kútja -> Gyökeres-lápa -> Táskás-rét -> Zsuzsa-forrás -> Völgyfő-ház -> Vasbánya-nyereg -> Várkút -> Bikk-bérc -> Nagy-Eged -> Vécsey-völgy -> Eger

A harmadik Tortúrám nem indult olyan zökkenőmentesen, mint az előző kettő, jó háromnegyed órát vesztegettem el a miskolci tömegközlekedéssel, de pont ezért a nevezésnél és a rajtolásnál elkerültem a tömeget és csak egy negyedórával később vágtam neki a 65 kilométernek Eger felé, mint ahogy terveztem.

A miskolci szakaszon még nem kell lámpát használni, az enyhe emelkedőn a közvilágítás is elég. Az aszfaltról letérés után egyből sáros ösvény következik, még sötétben, úgy tűnik, ez a rész mindig csúszós, függetlenül a hőmérséklettől. Szerencsére nem túl hosszú szakaszon kell átgázolni a tócsákon és a sárban taposni. A Vörös-hegyig vezető emelkedő folyamatos, de enyhe, ekkorra már lámpa sem kell. A bemelegítő szakasz a Csengős-réttel ér véget, ezúttal kevésbé festői a látvány hó nélkül.

A Csengős-rét

Fölfelé indulva a köves erdészeti úton a táj most közel sem nyújt téli látványt, hiába járunk december vége felé, sokkal inkább késő őszies - nem a megszokott Tortúra-hangulat. Az erdőt két szín uralja: az avar barnája és a bükkfatörzsek szürkéje, kissé feljebb haladva, ahogy előbukkannak a nagyobb sziklák, a moha méregzöld foltjai színesítik.

A Som-hegyre vezető kaptató az első komolyabb erőpróba, egyben a hátizsákom súlyának első mércéje. Hát, nem könnyítettem meg a saját dolgom: felkészültem egy nagyobb és hosszabb esőre is, vittem váltócipőt nagy sárra készülve, cipeltem váltóruhát is, hogy ne átázva kelljen hazautaznom, de ezért a biztonságért a teher nagyságával kellett fizetni. Az emelkedő közepén szép kilátás nyílik észak felé, a völgyben Bükkszentlászló bújik meg. Itt válik elsőként tartósabban sziklássá a terep, az ösvényen egy helyen pedig egy leszakadt hatalmas ágat kell megkerülni vagy átmászni rajta.

Kilátás a Som-hegyről északkelet felé, lent a völgyben Bükkszentlászló

Bükkfák a Som-hegy tetején

A nagy emelkedő leküzdése nem jelenti, hogy ne lenne tovább fölfelé, a hegyet jobbról megkerülve kisebb-nagyobb hepehupákon vezet az út. Jön egy kicsi lejtő a villanyvezetékkel párhuzamosan, ahol tavaly megadta magát a hátizsákom egyik vállszíja, idén ettől nem kell tartanom. Az ösvényen itt is vékony ágak és gallyak hevernek keresztbe, néhol elég átlépdelni rajtuk, másutt kerülni, mászni kell.

Elérem a műutat, innen már látszanak Bükkszentkereszt házai odalent és egyúttal megjelenik egy új szereplő is: szemből hideg szél fúj, amit eddig csak a fák koronája között hallottam zúgni; föl kell venni a sapkát és a kesztyűt is a meredek lejtőn lefelé ereszkedve. Az ellenőrzőpont most az óvodában, tizenkét kilométernél, amit két óra tíz perc alatt tettem meg. Nem sok időt töltök itt, két pohár meleg tea után megyek is.

Bükkszentkeresztről téli verőfényben indulok tovább és még némi ereje is van a napnak, de a falut elhagyva az erdőben ezt már nem érezni. Az a jó az ilyen hosszú távú túrákban, hogy mindig lehet olyan szakaszokat találni, amikre nem nagyon emlékszik az ember. Jön a Nagy-Hollós és a két jellegzetes, sötétzöld, kefesűrűségű fenyőerdő, az elsőt megkerülöm jobbról, a másodikon átvágok az ösvényen. Hiába van délelőtt, idebent szürkületi a félhomály. Futók jönnek és előznek a puha tűlevél avaron, félrehúzódom előlük, ők egy másik sportágban indultak.

Az első fenyves a Nagy-Hollóson

Kilenc óra elmúlt, mégis olyan a látvány, mintha most kelne a nap

Ösvény a Nagy-Hollós második fenyvesében

Hollóstetőnél kiérek a műútra és jó két kilométeren keresztül rajta is haladok - beiktatva egy fölösleges kanyart, megmászok egy kis gerincet, de a túloldalán ugyanúgy az aszfaltra keveredek vissza - míg a sárga kereszt jelzés le nem fordul róla északnyugat felé.

A túra útvonalán inkább 45 kilométer lesz

Fenyves a Sugarón

Következik a Tortúra számomra legjellegzetesebb szakasza, az emelkedő a Rejtek völgyén keresztül már a Bükk-fennsíkra vezet föl, a Sugaró fenyői pedig fehér hótakaró nélkül is szép látványt nyújtanak, ahogy megsárgult fűcsomók között gázolok át. Két helyen még hó- és jégdarabokat is találok a fenyők tövében. A Kecskeláb-réten átvezető kisebb terephullámokon megint feltámad a szél, az úton kisebb sáros szakaszok kellemetlenkednek. A szerpentinben kanyargó dózerútra térve már közeledik a síház, azért még itt is sikerül levágnom egy szakaszt (végtére is az itiner is azt írja, hogy a jelzés többször levágja a kanyarokat), de egy erdőirtáson átvezető sáros csapáson keresztül gond nélkül visszatérek az aszfaltra.

A Kecskeláb-rét

A Vörös Meteor síház előtt munka folyik: favágók dolgoznak és egy földgyalu tisztítja a műutat, hosszú farakások és bokáig érő sár mögött kiszalagozott szűk csapás vezet be az ellenőrzőpontig. 16 kilométer két óra negyvenöt perc alatt, ez a tempó már túl nagy is, még a táv kétharmada hátravan. Tartok egy tíz perces előrehozott ebédet, mielőtt továbbindulok.

Nagy-mező

Határozottan jó idő van, ahogy keresztülvágok a Nagy-Mezőn a műúton, viszonylag hosszabb aszfaltos szakasz ez. Néhányan a Veres-sár-bérc oldalában vezető csapást választják, én kerülök a Csalánosi-parkoló felé. A Faktor-réti szúróbélyegzőnek nem sok értelmét látom, sokkal célszerűbb lenne itt, a kék sávra térésnél elhelyezni (egy futó sporttárs is itt kereste). Egy éles balkanyar után jobb kézre, Bánkút felé is sokfelé látszanak letörött ágak, kidőlt fák. Köves erdészeti úton visz a kék sáv jelzés egy jó darabon, a Madonnánál rövid megálló a bélyegzés erejéig, aztán továbbvezet déli irányba. Az időjárás mellett az útviszonyok is tökéletesek a túrázáshoz, jól lehet haladni.

A Faktor-rét

Sikerül is tartanom a nagyjából 5 kilométer/órás sebességet, jön a Keskeny-rét enyhe emelkedője, már messziről látható előttem a Tar-kő masszív púpja. A rét végén jobbra fordulva visszatérés a bükkösbe, meredekebb lesz a kaptató, fehér mészkődarabokon lépkedek fölfelé, aztán kisebb vízszintes szakasz után megint föl, kis nyeregbe lefelé és az utolsó pár száz méter meredeken vezet fölfelé a Tar-kő csúcsára. Összességében persze ez még mindig a könnyebb út fölfelé, a nyugati oldalról meredekebben vezet föl a völgyből. Az én időrendem szerint ez a túra első fele, az idáig vezető 38 kilométert majdnem pontosan hét óra alatt gyalogoltam le.

Útban a Tar-kőre

Sem köd, sem felhőzet nem rontja a kilátást a Tar-kőről, a Bükk alacsonyabb déli előterének összegyűrt látképe a kisebb-nagyobb csúcsokkal és völgyekkel tökéletesen kivehető, azon túl az Alföld elmosódó síkja terül el. Elücsörgök itt húsz percet, nézelődöm, eszem, zoknit cserélek. Eddig sikerült tartanom a tervezett időket, sőt még tartalékom is van.

Kilátás a Tar-kőről Három-kő felé

Meredek lejtőn indulok tovább a kék sávon lefelé a csúcsról, egyben lefelé a Bükk-fennsíkról. A bal térdem kicsit elgémberedett és sajnos nem is a legjobb a visszamelegítésére ez a gyors ereszkedés a bükkfák között, ami a Toldi-kapun keresztül is eltart, aztán erdészeti út halad nagyjából szintben a bükkösben a hegyoldalban, balról a Tar-kő-alja emelkedik. A nyílt szakaszokról tisztán látszik északon a fennsík tömbjét határoló fal, Tar-kőnél és Három-kőnél a fehér mészkő meredélyekkel.

A Tar-kő látképe déli irányból

Jobbról elmarad a Malom-hegy nyújtott kúpja, aztán letérek az erdészeti útról és jön a Hereg-vágás meredek lejtője. Nem esik túl jól, de ha a jó oldalát nézem: legalább sem itt, sem a Toldi-kapunál nem kellett óriás műlesiklást bemutatni a jéggé taposott havon. Kocogni nem merek lefelé a térdem miatt.

Átvágok a Hereg-réten, majd a műúton körülbelül még egy kilométer. Balról elmarad a földtani szelvény tábla a rendkívül látványos gyűrődött lemezekből összeálló mészkősziklákkal és megérkezem a Tamás-kúti vendégházhoz. Itt ismét az Agria speciális mentőcsoport működteti az ellenőrzőpontot. Az ide vezető öt kilométert nagyjából egy óra alatt tettem meg.

Csak pecsételés és egy pohár tea idejére állok meg. Még körülbelül két óra maradt a nappali világosságban és ezalatt szerettem volna a lehető legnagyobb távolságot megtenni, hogy minél kevesebb maradjon éjszakára. A jelzett turistaösvényre nyáron rádőlt fákat még nem takarították el, így aztán kis kerülővel szalagozás visz fel a műútra a forrástól. Ez a túra legmeredekebb emelkedője, de nem túl hosszú, alaposan leizzadva érek föl a Török-út kezdetéhez, balra a borsodi megyehatárt jelző tábla. Ide műúton csak tizenöt kilométer Bükkszentkereszt, ahonnan ma már gyalogoltam körülbelül harminc kilométert.

A Kolozs-tetőig van még némi emelkedő, aztán becsatlakozik a sárga sáv is, ebből megint lehet méregetni a távolságot és azonosítani a helyet. Kevés a sáros szakasz (csak a mélyebben fekvők), jól lehet haladni a Török úton, jobbról még látni a napot, egyre inkább csak a fák között, néhol a hegytetők már teljesen ki is takarják. Ez a kanyargós gerincút tavaly is a jobbak között volt, már amíg világosban tudtam haladni. Kis tisztások szakítják meg az erdőt, egy lejtő és egy emelkedő a Táskás-rétig, a sárga sáv elmegy jobbra, egy negyedóra után keresztezem az erdészeti utat. Egyre reálisabbnak tűnik, hogy még lámpa használata nélkül elérjek a Völgyfő-házhoz.

Esteledik a Török-úton (a Kolozs-tetőtől délre)

Még napnyugta előtt elérem a Zsuzsa-forrást, amiből nem folyik víz, de körülötte sáros a talaj. Már szürkületben kaptatok föl az aszfaltúton a Völgyfő-házig és megállás nélkül folytatom az utam lámpa nélkül, amíg csak lehet, már az utolsó tizenöt kilométeren belül vagyok. Sokat nem jutok előre, besötétedik és járművel széttaposott sarat, pocsolyákat kell kerülgetni. Megállok enni és előveszem a lámpát, pihenek is, ötven kilométer azért már jelentkezik a fáradtságban is. Húsz perc után megyek tovább.

Naplemente a Völgyfő-háznál

Tavaly sokkal szenvedősebb volt nekem a Török-út utolsó pár kilométere, idén kellemesebb az idő, az út nagyrészt száraz és a köd nélkül sokkal jobb a látótávolság is, csak egyetlen kanyarban tévelygek egy kicsit. Egészen hamar sikerül elérnem a Vasbánya-nyeregig, a tábla itt Egerig még valamivel több, mint 11 kilométert ír, de addig még hátravan a Kövesdi-kilátóig vezető emelkedő.

Tovább fölfelé a piros sávon, a kaptató alsó szakaszán vízmosta vályút kerülgetve, hol a jobb, hol a bal oldalán, bal kéz felé szép látvány, ahogy a Bükkalja falvainak fényei látszanak odalent (talán Noszvaj a legközelebbi, kereszt formájú) és érdekes, hogy arrafelé gyakorlatilag az egész horizont fénylik a közvilágításoktól. A vízmosás lassan eltűnik és jönnek a sziklák, a legnagyobbakat látva már tudom, hogy megérkeztem a Kövesdi-kilátóhoz. Egy tempóval, egyenletesen sikerül fölérnem, rövidebb idő alatt, mint vártam és ez volt az utolsó jelentősebb emelkedő, lélektanilag ez is egy fontos pont.

Várkúton valami vidám összejövetel zajlik, egy hazafelé induló autós fel is ajánlja, hogy elvisz Egerbe, de nem állok rá. Este hatra megérkezem az utolsó ellenőrzőpontra. Pecsételés, egy pohár tea és egy zsíroskenyér után megyek tovább. Itt terveztem még egy zokni és egy pólócserét, de leteszek róla. Inkább túl akarok lenni az utolsó tíz kilométeren, ami ha nem is a legnehezebb, de egyértelműen a túra legrosszabb tíz kilométere.

A Bikk-bércen indul a hullámvasút a sötétben, ahol megritkul az erdő valamelyik oldalon, már lehet látni fényeket, de ezek persze még nem jelentik azt, hogy kiérek az erdőből; sőt nagyjából féltávnál, egy kisebb dombtetőn már szemből látni Eger fényeit is a fák között, amik aztán el is tűnnek még egy félórára. Tudom, hogy egy balkanyarnál fog elfogyni az erdő egy meredekebb lejtő alján, de érzésre az út mindig jobbra hajlik, a lejtők után mindig van egy-egy enyhe emelkedő, sőt a balkanyarok alatt is emelkedik az ösvény. Hiába tudom, hogy a Várkút óta eltelt idő szerint sem lehetek még a Bikk-bérc nyugati végén, azért mindig bízom benne, hogy a soron következő lesz az a bizonyos balkanyar. Jó ötven percbe telhet, míg végigérek a bérc gerincén, körülbelül ugyanannyi, mint tavaly, de ezúttal talán kevésbé szenvedősen.

Tavaly itt körülbelül öt méter volt a látótávolság a ködben
Most öt kilométer távolságban láthatóak Eger fényei

Egy tábla 4,5 kilométerre jelzi Egert az erdő végén, a város tisztán láthatóan, kivilágítva terül el odalent a völgyben, de odáig még át kell vágni a sötét részen, ami nem lesz kevés. Néhány autót lehet látni, ahogy a műúton haladnak, ez látványosan jelzi, hogy mekkora magasságot kell leadni a város határáig. Így, hogy idén nem ködben kell botorkálni és a látótávolság sem három-öt méter, gond nélkül jutok le a szőlők végéig, ahol ezúttal alapos szalagozás gondoskodik arról, hogy a szerpentin kezdete eltéveszthetetlen legyen.

Ezt a bokrok között vezető szűk, köves, meredek szerpentint nagyon utálom, akár túra kezdetén fölfelé kell jönni rajta, akár (mint most) a végén lefelé. A lejtés miatt terheli a fáradt ízületeket, a köveken könnyű megcsúszni, botladozni. A Csomós-tanya kísértetjárta házhoz hasonlító romos épülete szinte megváltás odalent.

A piros sáv jobbról kikerüli a Kis-Eged sötét tömbjét, a Ciglédi-dűlőn derékszögű kanyarokkal keresztülkígyózó útvonalat szalagozással megerősítették, itt már csak menni kell és hamarosan már kint vagyok a Vécsey úton. Ez már Eger belterülete, a célegyenes a vasúti átjáróig, kanyargás a kis utcákban a minaret mellett, építkezésen keresztül vezet át a kis híd az Eger-patakon, az utolsó ötven méteren pedig a Dobó téren nyílegyenesen keresztül a célig. Megvan az első triplázás.

Idén a minaret már nem a célt jelzi

Klasszikus, mindenkinek ajánlott darab a Tortúra, élvezetes vonalvezetéssel, olyan helyen is szép kilátásokkal, ahol nem feltétlenül számítana rá a túrázó, ezen a hosszú távolságon nem kiemelkedő szintemelkedéssel. Hóval együtt az igazi karácsonyi hangulat, sajnos idén ebben nem volt részünk. Ár-érték arányt tekintve átlagos, persze a rajtba-célból logisztikai feladatot is meg kell oldani mellé. Négy ellenőrzőpont 65 kilométerre jelzi a sűrűséget (ritka), de az ellátás jó és bőséges (emiatt célszerű saját ellátmánnyal is készülni, főleg folyadékkal).

Joggal népszerű túráról lévén szó természetesen tömegrendezvényről van szó, még ha kevesebben is indultak idén, mint tavaly (legalábbis ha jól hallottam). Ez Bükkszentkereszt után elkopik, utána esetleg még a Nagy-mezői ellenőrzőponton verődik össze nagyobb tömeg.

A szalagozás hibátlan volt, még akár jelzések mellé is kikerült megerősítésnek. Az itiner erősen minimálstílusú, de el lehet rajta menni, némi gyakorlattal még térkép nélkül is, bár érezni rajta egy kevés rutinszerűséget (nem tudom, hogy a tavalyiban is 15 kilométer volt-e a távolság a 43 kilométernél levő Tamás-kút és az 55 kilométernél levő Várkút között?). Kicsit lehetne még csinosítgatni, például a résztávok-részszintek hol megjelennek, hol nem.

Táv: 65 kilométer (itiner szerint)
Menetidő: 13 óra 53 perc
Bruttó sebesség: 4,68 km/óra

Állásidő: 1 óra 35 perc
Nettó sebesség: 5,28 km/óra

Szintemelkedés: 1990 méter
CsCs pont: 30,6 pont

Összesítve:
Szintemelkedés: 37305 méter
CsCs pont: 995,3 pont

H2T